Az Ad Astra - Út a csillagokba félig egy gyönyörű űrodüsszeia, félig egy túl komolyan vett Dwayne Johnson-opus. Nem csoda, hogy az év egyik legmegosztóbb filmje.
Pedig ezt a pofonegyszerű alapötlet láttán aligha gondolnánk: valamikor a közeli jövőben Roy McBride (Brad Pitt) asztronauta azzal szembesül, hogy évtizedekkel korábban a Naprendszer határvidékén eltűnt édesapja (Tommy Lee Jones) lehet, hogy életben van, az amerikai űrügynökség pedig arra kéri, hogy egy rádióüzenettel csalogassa elő - ugyanis őt sejtik a Földön hatalmas károkat okozó energiakitörések mögött.
Ugyanakkor az Ad Astrában a fordulatos thrillert sem szabad keresni, mindez csak ürügy arra, hogy James Gray író-rendező alaposabban szemügyre vegye Roy és édesapja kapcsolatát, valamint annak hatását a főszereplő életére. Royból ugyanis még a legnagyobb vészhelyzetek esetén is rendíthetetlenül helytálló, munkamániás űrhajós lett, aki elhagyatottság-érzetét teljes mértékben hivatásába csatornázta, és ezt az életfelfogását borítja fel mindenestül apja újbóli feltűnése.
Ez a központi motívum tényleg háttérbe szorít minden mást a forgatókönyvben: a cselekmény egy videojátékszerű küldetésdramaturgiát követ, amelynek logikáját jobb nem feszegetni. Iszonyú átlátszó ugyanis, hogy hősünknek azért kell bolygóról bolygóra haladnia célja felé, hogy a szkript késleltesse az elkerülhetetlen találkozást, és addig is akadjon némi bonyodalom, amivel ki lehet tölteni az időt. De milyen bonyodalmak! Az előzetesekben előszeretettel mutogatott kalózos holdjáró-üldözés még csak nem is a legelmebetegebb Roy McBride kalandjai közül, és bár tény, hogy James Gray öntörvényűsége ezúttal is emlékezetesnek bizonyul (képzeljétek el a Mad Max: A harag útját dübörgő zene helyett halálos holdbéli csendben), ezeknek a közjátékoknak sokkal több létjogosultságuk lenne egy bolondos Dwayne Johnson-műben, mint egy művészfilmes besorolásra hajtó sci-fiben.
Szerencsére a játékidő felénél végre ráfordul a film a célegyenesre, ahol már sokkal komfortosabban mozog, de a stáblistáig így sem feltétlenül sikerül maradandót létrehoznia. Az Ad Astra furcsa helyet foglal el a közönségfilmek és a fesztiválfilmek között: úgy fest, mintha Gray megpróbált volna egy átlagos blockbustert a szokottnál jóval igényesebben, Terrence Malickra hajazó fogalmazásmóddal kidolgozni, de megfelelő alapanyag híján mégsem sikerült feltétlenül mélyebb és összetettebb alkotást kisütnie.
Például örömteli látni a főhős egészen életszerű lelkivilágát, és hogy apakomplexusát nem csak konfliktusgenerálásra használja a mű, ugyanakkor az Ad Astra is jórészt csak visszaemlékezésekbe száműzött címszavakban képes megragadni ezt az apa-fiú kapcsolatot. És míg a narráció meglepően jó ötletnek bizonyul a magának való McBride gondolatainak felszínre hozatalában, idővel egyre inkább azt kívántam, hogy Brad Pitt folyamatos duruzsolása bárcsak ne rágna egyúttal minden konklúziót is a számba.
Nehéz tehát egyértelmű verdiktet mondani az alkotásról, hiszen egyszerre tűnik Denis Villeneuve munkássága egyenesági leszármazottjának és egy űrbéli Halálos iramban-nak. És egyszerre nem szintetizál semmi újat a Gravitáció és a Csillagok között képi megoldásaiból, és tárja elénk éppoly lenyűgözően a súlytalanságot, a földöntúli fényviszonyokat és az űr végtelenségének csodáját. De néha nem is kell több a Brad Pitt szkafanderjén megcsillanó napfénynél, hogy az Ad Astra ámulatba ejtsen, és ne azon agyaljunk, hogy a főhős tulajdonképpen egyenesen is elrepülhetett volna a Marsra.
James Gray munkája tulajdonképpen konkrét utalások nélkül is tökéletes 80-as évek hangulatot áraszt magából, utoljára ugyanis akkoriban lehetett büntetlenül megtenni, hogy egy alapvetően nagyon is komoly, felnőtt témákkal foglalkozó filmet teljesen agyament húzásokkal színez egy alkotó. Tulajdonképpen ez adja az Ad Astra ambivalens báját is, hogy nem hajt görcsösen a néző lenyűgözősére, hanem úgy viselkedik, ahogyan éppen kedve szottyan.
Egyvalami tehát biztosan kijelenthető: ehhez fogható művet keveset találni az idei felhozatalban, főleg a nagy költségvetésű darabok között. Furcsaságait legalább annyian fogják izgalmasnak találni, mint amennyien kiborítónak, de az Ad Astra annyiban mindenképpen teljesíti feladatát, hogy egyformán sikeresen kalauzol el minket a világűr és Roy McBride lelkének legmélyére is.
Az Ad Astra - Út a csillagokba teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
