Őszintén mondom, hogy kevés annyira jó, kedves és egyöntetű rajongásnak örvendő dolog történt az elmúlt években Budapesten, mint Mihaljo Kolodko miniatűr köztéri szobrai.
A helyenként gerillaakcióként, helyenként pedig az önkormányzattal együttműködésben kihelyezett apró szobrocskák ugyanis pont olyanok, mint a fűszer: a kész életben alig látszik, de megadja a hangulatot.
Az ungvári születésű művész pedig, aki 2016-ban költözött Budapestre, igen ügyes kézzel és okosan használja ezek a fűszereket: a kis méterű szobrocskák ugyanis nem szúrják ki egyből az ember szemét. Keresni kell őket, kutatni, nézni – és rettenetesen örülni, ha megvannak.
Mert Kolodko szobrai egyrészt egyértelműek és mindannyiunkhoz tudnak szólni, mint a Nagy Ho-Ho-Ho-Horgász kukaca, Mekk Mester, Lisa Simpson vagy a Kockásfülű Nyúl, de hordoznak egy olyan többlettartalmat is, amit olyan jó érzés felismerni és megérteni.
A szobrász tulajdonképpen visszaadja a nyilvános terek játékosságának lehetőségét: megállásra, megpihenésre, elgondolkodásra késztet olyan helyeken, ahol egyébként nem (vagy nem sokszor) tennénk ezt meg. Budapestnek egyébként is egy nagy gondja, hogy nehéz kimozdítani a lakosokat a megszokott jólneveltségből, az utcákat közlekedésre használjuk, és csak a jól meghatározott tereken, parkokban, kiülős teraszokon tudunk lazítani egyet magunkon. Kivéve persze, ha nem botlunk bele egy miniszoborba, amit muszáj közelről és tüzetesen szemügyre venni.
Az én személyes kedvencem most egy új darab, a VII. kerületi önkormányzattal való együttműködésben kikerült búvár a New York mellett: az aprócska búvár egy kulccsal a kezében üldögél egy szép, tűzcsap formájú talapzaton. A megfejtés pedig: amikor megnyitott a New York kávéház, Molnár Ferenc a legenda szerint a Dunába dobta a kulcsot, hogy az soha többet ne tudjon bezárni. Nos, úgy tűnik, hogy a búvár megtalálta a kulcsot, ha arról lenne szó. Hogy mondjuk ez már nem is az a New York, ami akkor volt, és ha netán valakinek kedve lenne bezárni, hát akkor ő szívesen segít. De semmi kényszer: a búvár nyugodtan üldögél, kezében a kulccsal.
A búvár mellett egyébként majd’ mindennap elmegyek, ahogy a 14 karátos autó ihlette szobrocska mellett is, de rendszeresen teszem tiszteletem Lisánál is – és akármikor járok feléjük, minimum egy ember tuti épp fotózza őket.
Kolodko tehát nemcsak egy izgalmas kincskereső-pályává és játszótérré tette a magyar fővárost, hanem a saját, monumentális kiállítóterévé is: mennyire okos ötlet ez. Az alkotások milyensége miatt viszont egy percig sem érezzük ezt öncélú, birtokháborító vagy propaganda-szerű tettnek, sőt. Mindannyian örömmel üdvözöljük az ötletet, és alig várjuk a következő darabokat. A szobrok mérete ugyanis nem csak a kincskereső-játéknak kedvez, hanem értelmezhetjük ezt egyfajta kedves művészi alázatnak is: ugyan köztéri szobrokat készítek, de ha nem tetszik, alig fogod észrevenni, ígérem. Mintha a nyitottság lenne az előfeltétele annak, hogy értékeljük az alkotásokat – és a rajongás lenne következő lépcsőfok, amikor igenis felkeressük az összeset, ha kell is hozzá egy egész nap.
Én szerintem abszolút rajongó vagyok – és hálás is a szobrásznak azért, hogy lazít egy kicsit a merev kereteinken, és ilyen frappáns módon viszi ki a művészetet az utcára. Még ilyet – remélem, hogy tud inspirálni másokat is erre. Mi pedig izgatottan várhatjuk, mikor lesz az egész város egy komplett kiállítótér. Ha már virágos kert nem lesz egy darabig…
