Joker nem csak egyszerűen gonosz, hanem őrültségén túl zseniális is, hiszen azt, amit tesz, csak átgondoltan lehet kivitelezni, alaposan megtervezett módon.
A vígjátékok világából érkező Todd Phillips rendező kemény fába vágta a fejszéjét, amikor a fejébe vette, hogy a DC egyik legérdekesebb gonosza, Joker eredettörténetének kanyarít egy alternatív és a jelenlegi szuperhős-filmek stílusától merőben eltérő egész estés filmet.
Az alapanyag és a forgatókönyv különlegességét az is példázta, hogy Joaquin Phoenix, aki eddig távol tartotta magát a képregényfilmek világától, elvállalta a film címszerepét. Egy szó, mint száz: a Joker 2019 egyik legjobban várt filmje.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem vártam, mert dehogynem. Egyrészt szeretem a képregényeket, másrészt szeretem Jokert, harmadrészt szeretem a főszereplőt – és izgatta a fantáziámat, hogy mit tudnak a sötétnek, borongósnak és nyomasztónak beharangozott történetből kihozni. Hiszen Joker mégiscsak Joker: legyen szó képregényről, animációs feldolgozásról vagy filmről, a karakter mindig szélsőségesen kiszámíthatatlan, gátlástalan, szeszélyes és bomlott.
De Joker sokszor nem csak egyszerűen gonosz, hanem őrültségén túl zseniális is, hiszen azt, amit tesz, csak átgondoltan lehet kivitelezni, alaposan megtervezett módon.
Ám Phillips Jokere nagyon messzire esik ettől, és egy teljesen más megközelítésből alakul ki a szemünk előtt fokozatosan a Gothamet romlásba döntő ikonikus alak. Phoenix Jokere nagyon lassan születik meg a többszörösen terhelt, szinte már-már szánalmas Arthur Fleckből, aki szinte az utolsó pillanatig hisz abban, hogy van esélye. Hogy van esélyes egy normális és megbecsült életre, és addig kapaszkodik a legvékonyabb cérnaszálba is, amíg kénytelen rádöbbenni, hogy neki a sors sosem adott kapaszkodót – és amit annak hitt, az nem volt egyéb, mint betoncsizma.
A Joker egy borzasztó film: borzasztó érzés ennyire közelről, ennyire szokatlanul intim módon végignézni valakinek a szétesését, és tudni azt, hogy merre tart a történet. Phillips filmje ennek ellenére tudja meglepni a nézőt, mert abszolút máshova helyezi és máshogyan fogalmazza meg a hangsúlyokat; Phoenix pedig annak rendje és módja szerint vette annyira komolyan figurát, hogy mindent elhiszünk neki.
Nálam egy nappal később érkezett el a katarzis-féle, ami a film után közvetlenül elmaradt – ennek vagy az az oka, hogy ennyire lassan tudtam megemészteni és feldolgozni az élményt, vagy az, hogy végig egy teljesen rossz szemüvegen át néztem a filmet, és ezt egyáltalán nem szégyellem bevallani. Mást vártam, mást akartam, mint amit kaptam – és talán ahhoz, hogy ezt a filmet élvezni tudjuk, ez a kulcs: próbáljuk meg otthon hagyni az előítéleteinket és az elvárásainkat.
Ha ez megy, akkor kapunk egy pokoli drámát, amivel a szélsőségessége ellenére mégis lehet azonosulni, ha fel tudjuk fogni azt, hogy ha van esélyünk arra, hogy ne adjuk fel, akkor nem tehetjük.
