Es-cé-há-duplavé-eidel – betűzöm a lakcímemet a nővérkének, a taxisnak, az ügyintézőnek – és ötből két esetben a nővérke, a taxis, az ügyintéző visszakérdez, hogy: – Az meg ki volt?
Esetleg úgy, hogy: – Hát milyen név ez?
És ötből két esetben én sem állom meg, hogy ne áruljam el: – Aradi vértanú.
És ötből két esetben a a nővérke, a taxis, az ügyintéző egy icipicit elpirul. Hogy azért pirulnak-e el, mert nem ugrott be nekik, hogy Schweidel József, akiről az utcát elnevezték, ahol lakom, az aradi tizenhárom egyike, vagy azért, mert feltételezték, hogy e külföldi hangzású név mögött valami idegenszívű sötét kalandor áll, aki méltatlanul kapott utcanevet, nem tudhatom. De annyi bizonyos, hogy ők, akik 170 évvel ezelőtt a magyar szabadságharcért haltak meg, 12 tábornok és egy ezredes – számos nemzet szülöttei voltak, mégis össze tudtak fogni egy nagy közös cél érdekében. Ezért is érdemes gondolni rájuk, nem csak most, október 6-án.
Azért, hogy tisztába tegyük, miért is haltak hősi halált Aradon, és hogyan lett '48-ból Trianon, felhívtam Kopcsik Istvánt, a Történelemtanárok Egyletének alelnökét, aki nagyon sok érdekes és tanulságos dolgot mesélt a korszakról:
