Idén második évada játsszák a közönségsikernek számító Csehov-adaptációt A Platonov címmel a Katona Kamrában.

A bemutató után fél évvel már bizonyos, egy újabb Katonás alapdarab született. A kétségkívül szórakoztató előadás egy erős színészgárdát, határozott és koncepciózus rendezést, ötletes teret és díszleteket tudhat magáénak. Képes-e azonban újat mutatni? Kritika. 

Csehov egyik legelső drámája az eredetileg névtelen, később a Platonov címet kapó négyfelvonásos mű, melynek egy valamelyest sűrített újragondolását vitte színre a Kamrában Székely Kriszta rendező. Az eredeti műben megjelenő karakterek és értékválságok itt is teljes valójukban megjelennek, ám most késő húszadik-korai huszonegyedik századi köntösben. Az előadásban feszegetett témák között ott van a kiábrándultság, a nihil, hazugság, a különbség szerelem és rajongás között, mind-mind tipikusan mai helyzetekre húzva, mégis megtartva az eredeti mű kusza kapcsolathálozatát, furcsa viszonyait. Az idén márciusban bemutatott darab legfontosabb kérdése viszont a következő:

Miért olyan vonzó a kiábrándultság?

Ebben a két felvonásos darabban egy (többé-kevésbé) baráti összejövetelt láthatnak a nézők az Ónódi Eszter által rutinosan jól alakított jómódú Ana Petrovna házában, amely a díszlettervezők által egy retró presszóra emlékeztető dizájnt kapott, aminek egy süllyesztett, illetve egy emelt szintje van. A térformát remekül használva, a karakterek státuszjátékait kihangsúlyozva a rendező hamar érthetővé teszi a néző számára e szokatlan csoportnak a dinamikáját. Már az elején egyértelművé válik, hogy a kiöregedett, fásult, tanárként dolgozó Platonovért a társaság minden tagja rajong. Tisztelik a véleményét, isszák a szavait, egyfajta ideálként kezelik. A rá való várakozás igazán kíváncsivá teszi a nézőt, ki is ez az elemelt személy. Mikor Platonov végre megérkezik, egy anti-idolt látunk, egy kiábrándult, sikertelen negyvenes férfit. A (szünettel) két és fél órás előadás első felvonásának folyamán régi viszonyok bonyolult rendszere rajzolódik ki, a második felvonásban pedig beüt a csehovi káosz. A filmszerűen egymást követő jelenetek a társaság tagjainak konfrontálódásait mutatják be. Letisztult, természetes helyzeteket követnek színpadias, fejvesztett jelenetek.

Az előadásban feltűnő szereplőknek mind-mind lehetőségük van megmutatni magukat a forgatagban, és szerencsére a jól ismert színészeknek bőven adódik alkalom kilépni a komfortzónájukból: Nagy Ervin egy valamelyest visszamaradott, bamba, ám jólelkű, igazságtudatos férfiként jelenik meg, Kocsis Gergő már az első feltűnésekor magára szegezi a figyelmet a remekül működő, maníroktól mentes kiábrándultságával, Fekete Ernő hitelesen nyápic, Pálmai Anna színpadias vidámsága pedig igen őszintének hat Szása szerepében.

A két felvonás között a kontraszt erős, a filmszerű jelenetváltások (vagy inkább vágások) okán elsőre összezavarodhatunk az események időben való elhelyezésében, de az események szüntelen áradása végül olyan ívben áll össze, amiben ez szinte mellékes.

Ahogy az eredeti mű, úgy a Kamrában látható verzió is fontos emberi és társadalmi kérdéseket feszeget, néhol hagyományos, néhol meglepően mai megközelítéssel. Összetett filozófiai elemzésre azonban nincs feltétlenül szükség, az örökérvényű talányok ugyanis ebben a maga nemében könnyű, szórakoztató előadásban nem olyan hangsúlyosak, mint maga a cselekmény.        

Az A Platonov egyszerre készteti gondolkodásra, kapcsolja ki, és köti le a nézőt. Hagyományos, közben újszerű. Színházi megoldásai látványosak, kifejezőek, a színészgárda remek alakítást nyújt, az események pont kellő ráérősséggel állnak össze katarzissá, a második felvonásra pedig már törődünk annyira az előttünk megjelent sorsokkal, hogy az a három lövés a szívbe minket, nézőket is megrendít. Katonásan szórakoztató, elgondolkodtató, ám új vizekre csak óvatosan evező előadást láthat az, aki A Platonov mellett dönt.