Mit jelent egy '30-as években játszódó musical ma, Magyarországon? Mit tehet a színész, ha narrátor, de mégsem beszélhet? Mikola Gergő interjú.
A tatabányai Jászai Mari Színház a 2019/2020-as évad nyitódarabjaként Joe Masteroff, John Kander és Fred Ebb musicaljét, a Cabaret-t állította színpadra. A Béres Attila által rendezett előadás egyik főszerepét Mikola Gergő alakítja. Hogyan mondhatunk el egy – mégoly egyszerű – történetet, ha a körülmények megfosztanak bennünket az elbeszélés szabadságától? Többek között erről beszélgettünk a Kit Kat Klub konferansziéját alakító színésszel.
Eddig milyen volt a viszonyod a Cabaret-hoz? Gondolom, egy zenés színész számára megkerülhetetlen műről van szó…
Szerintem a Cabaret minden idők legjobb musicaljei közé tartozik, az első tízben legalábbis bőven benne van. Bámulatosan jól megírt darab: a világa, a zenéje... Az 1972-es filmet pedig remekműnek tartom. Játszottam is egy korábbi előadásban: még a Madách Színház tagja voltam, amikor Sárközi Gyula összehozott egy Cabaret-produkciót, mások mellett Détár Enikő, Rékasi Károly, Kiss Mari, Dunai Tamás szereplésével – én az egyik matrózfiút alakítottam. Sokat utaztunk a darabbal, sportcsarnokról sportcsarnokra jártunk szerte az országban. Azt a szerepet és azt az időszakot is élveztem, de azért nagyon más a mostani előadásunk.
A konferanszié figurája tűnik az egyik leghálásabb szerepnek az előadásotokban, ugyanakkor az is látszik, hogy nehezen megragadható karakterről van szó. Miből adódik ez az ellentmondás?
Ha belegondolunk, a Cabaret története borzasztóan egyszerű, amely akár konferanszié nélkül is elmesélhető – viszont az már mégsem ez a történet lenne. Ez egy narrátorszerep, ami attól válik hangsúlyossá, hogy a figura folyamatosan reflektál a történésekre, továbbmozdítja a cselekményt, ráirányítja a néző figyelmét egy-egy fontos vagy később fontossá váló dologra. Valahogy kívül áll a darabon, kicsit olyan, mint a brechti színház elidegenítő effektusai. Ráadásul leginkább csak dalokban szólalok meg, egy-két prózai felkonfom van, ami szintén megkülönbözteti a figurámat a többi fontosabb szereplőtől. Emellett borzasztóan izgalmasnak tartom az előadásunkban a folyamatos interakciót a nézőkkel, amiért szintén a konferanszié felel. Kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy a néző meg legyen szólítva, ezáltal is erősítve benne az érzetet, hogy ténylegesen egy kabaréban ül, ahol bizonyos esetekben maga is a játék részesévé válik.
Az efféle elidegenítő elemek, és a figura szimbolikussága miatt – ami a filmváltozatban még sokkal hangsúlyosabb – lehet nehéz fogást találni a szerepen.
Arra törekedtem, hogy hús-vér figura legyen a konferansziém, akin érzi és látja a néző, hogy minden egyes nap bemegy a kabaréba, és levezényli ezt a műsort. Kissé túlzóan fogalmazva az volt a célom, hogy egy szórakoztatóiparban dolgozó munkásember álljon a színen. De a darab szerkezete miatt egyszerűen elkerülhetetlen, hogy valamiféle misztérium rakódjon rá – hiszen mindig hangsúlyos pontokon jelenik meg, ráadásul néha úgy tűnik, mintha több információ birtokában lenne, mint a többiek. Nagy kihívás volt ezt a kettősséget megjeleníteni, de szerintem Béres Attilával közösen sikerült egy kézzelfoghatóbb, emberibb konferansziét alkotnunk.
Miért volt szükség rá a darab szempontjából, hogy „emberi” legyen?
Attila egyik fő kérdése az volt, hogy miért nem tűnt fel senkinek a történet idején – vagyis a harmincas évek elején –, hogy Németország nagyon rossz irányba halad, és hogy ebből előbb-utóbb baj lehet. Azt próbáltuk megmutatni, hogy miként válnak a Kit Kat Klub vendégei – és velük együtt az ott dolgozók is – egyre kiszolgáltatottabbá, és hogyan tűnik el a kabarénak az a bája, amit a darab elején remélhetőleg sikerül felvillantanunk. Fokozatosan válik minden egyre sötétebbé, szürkébbé, ijesztőbbé. Olyannyira, hogy a végén a konferanszié már a feladatát sem tudja ellátni, hiszen a szavába vág egy náci katona, aki bemondja helyette, hogy mi fog következni.
Felmerül azonban a kérdés, hogy a konferanszié pusztán elszenvedője-e a történéseknek, vagy pedig hatással van az események alakulására? Hiszen a darab kvázi-narrátoráról van szó…
Ez nagyon nehéz kérdés, hiszen a konferanszié is a harmincas évek Németországában él, akárcsak mindenki a darab szereplői közül. Arra törekszem, hogy a műsor levezénylése közben látható legyen, amikor én is rácsodálkozom a történésekre. Ezekre a pillanatokra gondolok, amikor azt mondom, hogy „emberi”. Amikor hirtelen azt érzi az ember, hogy hoppá, ég a ház – innen hogyan lehet továbbmenni, és egy akármilyen egyszerű történetet elmesélni? Hiszen a kiindulás az lenne, hogy elmeséljük Sally és Clifford, illetve Schneider kisasszony és Schultz úr szerelmének történetét, de berobog a kabaréba a történelem, és minden megváltozik. Mintha az elején nem azt a történetet szeretnénk elmesélni, ami végül kikerekedik belőle. Amondó vagyok, hogy a mi előadásunkban mindenki elszenvedője a rendszernek, leszámítva a Király Attila által játszott Ernst Ludwigot, aki abszolút az új eszme katonája.
És a többiek? Hiszen ugyanazok a szereplők öltenek náci karszalagot a darab végén, akik addig a kabaré bohém látogatói voltak.
Na de nem így van ez az életben is? Nem egy olyan régi iskolatársam van, akiről akkoriban nem is gondoltam volna, hogy pár évvel később milyen elveknek lesz a zászlóvivője. Ilyenkor mindenféle furcsa kérdések merülnek fel az emberben: én változtam meg, vagy ő? Jó-e, amit ő csinál, vagy rossz, egyáltalán el tudom-e én ezt dönteni?
Mit gondolsz, ennyi tragikus tapasztalattal a hátunk mögött megismétlődhet az, amiről a darab szól – vagyis hogy egy eszme hatására tömegek forduljanak ki önmagukból?
Bármikor bármi megtörténhet, főleg most, amikor szerintem az egész világon hihetetlen fejetlenség kezd eluralkodni. Nem akarok aktuálpolitikai ügyekbe belemenni, de elég, ha megemlítjük a klímaválságot, amivel kapcsolatban bizonyos hatalmak megpróbálják a szemünket lecsukni, minthanem is lenne itt semmiféle probléma – pedig a tények önmagukért beszélnek. Bármi megtörténhet, mert ez sajnos az emberi természetből adódik, és ez kétségbeejtő.
Szerinted van olyan pont, amelyre rámutatva egy társadalom felismerheti, hogy – ahogy te fogalmaztál az előbb – „rossz irányba halad”?
Szerintem nem az a feladatunk, hogy rámutassunk erre a pontra – ha van ilyen pont egyáltalán –, hanem hogy elgondolkodjunk azon, bizonyos hétköznapi helyzeteinkben hogyan hozunk meg, és hogyan nem hozunk meg olyan döntéseket, amelyek hosszú-hosszú időre meghatározzák a jövőnket. Meséljük-meséljük a történetünket a kabaréban, és az emberek még az utolsó pillanatban is elhessegetik a kellemetlen gondolatokat. És mire észbe kapnak, már rég késő van mindenhez. Jobban oda kellene figyelnünk a jelekre.
Reichert Gábor
