Amikor azt olvasom valahol, hogy aki keresztény, nem ünnepelheti Halloweent, akkor mindig egy kicsit megütődöm. Mintha arra kérnének, váltsam vissza a látásmódomat színesről fekete-fehérre.
Meg: aki magyar, az csak ne töklámpázzon, mert egy csúnya import nyugati szokás, és nagyon messze van az ősi nemzetünktől és a kereszténységtől. Mert ugye mi, magyarok ilyenkor síri csöndben a temetőbe vonulunk, és nagy komolyan megemlékezünk az elhunyt szeretteinkről, néhány könnycseppet elmorzsolunk, imádkozunk, hiszen keresztény országgá tett minket Szent Istvánunk, és egyáltalán, a halál komoly dolog. És mi komoly emberek vagyunk. Fölnőttek.
Ilyenkor azt kívánom, bárcsak ne lenne ilyen végletes a gondolkodásmódunk. Mert valóban, a Halloween angolszász szokás, nem magyar. De hogy pogány eredetű lenne, az vagy igaz, vagy nem, az az elképzelés pedig, hogy aki Halloweent ünnepli, az pogány szertartáson venne részt tudtán kívül (feketepont Istentől) végképp nagyon furcsa számomra. De ha mégis így volna, ha október 31-én tököt faragok a gyermekemmel – akkor elkárhozok? Vagy szégyent hozok Árpád apánkra? Vagy a facebook-ismerőseim csúnyákat fognak gondolni rólam? Vagy mi történik? Csak ez a két választás van: vagy jó keresztény vagyok, vagy istentelen pogány szokásokat felelevenítő felelőtlen valaki? Nem lehet, hogy egyszerre vagyok magyar keresztény és egy más kultúrából jövő szokást magamon átszűrve integráló érett és önálló világpolgár?
Manapság a halálhoz való viszonyunkat az elidegenedett szóval lehetne jellemezni, de régen sokkal inkább a mindennapok része volt. Azokban az időkben, amikor az emberek nagy része még nem kórházban halt meg, hanem a szerettei körében, megvoltak azok az apró szokások, melyek segítették a gyászt az itt maradóknak: a tükör letakarása, az óra megállítása, a halott mellett való virrasztás, siratás. Az életből a halálba vezető átmenet rítusai gyarkolatilag minden kultúrában megvannak (megvoltak) – és mivel az élet megy tovább, a szomorúság és komolyság mellett megjelenhet benne a feloldó derű. Az írek egyenesen tréfálkoznak és isznak a virrasztáson, halottak napján pedig az emberek sok kultúrában ételt és italt raktak ki elhunyt szeretteiknek. Emlékezünk, ki-ki a maga módján.
De vajon hogy jönnek ide az ijesztő szörnyek és kitalált lények? Miért kell vajon egy töklámpásnak torzan vigyorognia, nem lehetne egyszerűen gyertyát gyújtani? Az évnek ebben a sötétedő időszakában természetszerűleg megjelennek a természethez régen jóval közelebb élő kultúrákban a félelmek megtestesülései: a pokolbéli gonosz lelkek, boszorkányok és társaik.
Féljünk? Van rá okunk? Eladtuk már a lelkünket?
A félelem és az ijesztő dolgok keresése egyidős az emberiséggel, kísértettörténetek ősidők óta léteznek, és mindig is azok voltak a legnagyobb mesterek, akiknek sikerült a befogadóban magában lévő legsötétebb dolgokat elképzeltetnie – olvassuk csak el bármelyik Edgar Allan Poe-novellát. De vehetjük példának Stephen Kinget, vagy bármelyik népszerű thriller- vagy horrorfilmet. A feszültségre, az adrenalinra szükségünk van az olyannyira biztonságossá tett világunkban.
A másik része ennek, hogy történetekből építjük föl magunk körül a világot: történeteken keresztül örökítjük elődeink bölcsességét, azokon át elemezzük vagy dolgozzuk fel életünk történéseit, és történeteken keresztül kapcsolódunk ki. A jól ismert történetek pedig – ahol tudjuk, hogy borzongani fogunk, de azt is tudjuk, hogy ez csak játék – stabil pontot nyújthatnak egy átmeneti időszakban – mint amilyen például a gyász időszaka, vagy a szeretteinkre való emlékezés. Nem menekülés: feldolgozás.
Neil Gaiman, napjaink nagy történetmondója (akinek szinte valamennyi sztorijában van valami borzongató) azt mondja: „Ahhoz, hogy a történetek működjenek – gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt – ijesztőnek kell lenniük. És aztán győzedelmeskedhetsz. Semmi értelme úgy győzni, hogy a gonosz nem ijesztő.”
Hogy hogy kapcsolódik mindez Halloweenhez? Ki-ki eldöntheti, hogy hol lakik a gonosz, kívül-e vagy belül, a történelem sodrában bukdácsoló más emberekben, vagy a saját szememben levő gerendán csücsül. Egy olyan világban, ahol halál és élet közt akkora cezúra van, mint most, talán lehetünk megengedőek úgy magunk, mint mások iránt, amikor (évente egyszer) a saját mulandóságunkkal nézünk szembe. Nem tudhatjuk, hogy a másik ember éppen mivel néz szembe.
Én úgy vagyok vele: jó móka tököt faragni. És főleg: jó dolog fényt gyújtani az éjszakában. Még az ijesztő történeteknek és a beöltözésnek is megvan a maga helye az életben. Számomra a temető sosem volt félelmetes, akkor meg különösen gyönyörű, amikor fénnyel van teli: a sötétet és a halált megtörő Nap, Krisztus szimbólumával. Amikor itt van az ideje, gyújtsunk gyertyát a szeretteink sírjánál, és ne féljünk attól, hogy Isten csúnyán néz ránk, ha a gyermekemnek tetszik a töklámpás. A kultúrát mi teremtjük magunk köré. A saját lelkünk mélyébe magunknak kell leásnunk. Megújulni és elfogadni pedig mindig a most a legalkalmasabb idő.
