Összegyűjtöttünk tíz kiváló filmet, amely az elmúlásról szól.

Az általunk ismert világ törvényei közül az egyik, vagy talán a legfontosabb az, hogy egyszer - ha esetenként sokára is - mindennek vége szakad. Az idő múlásával leáldozó dolgok között az emberi élet még csak nem is említhető az igazán hosszan tartók között, épp ezért, emberként az egyik legnehezebb dolog megbirkózni a halál elkerülhetetlenségének tudatával. A gondolattal, hogy mindenki, akit szeretünk, egyszer elmúlik, és előttük vagy utánuk mi is meggátolhatatlanul tovatűnünk. 

Az elmúlás fájdalmát, a gyász terhét és az emlékezés szabadságát a legkülönbözőbb művészeti ágak tehetséges alkotói számos stílusban feldolgozták már, és ez alól a filmvilág sem kivétel. Van, aki a fekete komédia cinizmusával, más a romantika tisztaságával, egyesek pedig a szimbolikus képek fajsúlyával elmélkednek a halálról, néha arról, hogy mi vár ránk utána, de leginkább arról, hogy miként kell élnünk ahhoz, hogy az utolsó pillanatban könnyű lélekkel mondhassunk búcsút. Halottak napja alkalmából íme tíz ékes példa arra, hogy a filmtörténelem milyen alkotásokkal segít minket abban, hogy közelebb kerülhessünk a megérthetetlen megértéséhez.

Az alábbi filmek megjelenésük sorrendjében követik egymást.

Élni / Ikiru (1952)

A japán rendezőlegenda, Akira Kurosawa filmje kivételesen érzékeny mestermű. Életszagú cselekményének főhőse, Kanji Watanabe (Takashi Shimura) egész életében becsülettel dolgozott, ám amikor végstádiumú gyomorrákkal diagnosztizálják, rá kell jönnie, hogy mindeközben az egész világ elhidegült tőle, beleértve családtagjait és kollégáit. Utolsó hónapjaiban egy ellenséges és rideg társadalom színfalai között küzd azért, hogy a végszó előtt értelmet adjon rövidke földi pályafutásának. Kurosawa fajsúlyos szociológiai elemzése a huszadik századi japán bürokráciát bírálja, miközben megsiratja a jóval Watanabe előtt sírba szállt emberi kapcsolatokat, és felhívja a figyelmet a tagadás következményeire. Mondanivalójának csodásan emberi és empatikus módon egy gyönyörű, a játékidő során többször visszatérő dalbetéttel ad nyomatékot.

A hetedik pecsét / Det sjunde inseglet (1957)

Az öldöklésből visszatérő kereszteslovag, Antonius Block (Max von Sydow) a filmtörténelem eme megkerülhetetlen remekében szembenéz az emberiséget sújtó tudatlansággal, a pestissel, a vallás ellentmondásaival és az elmúlástól való szünet nélküli rettegéssel. Ehhez azonban kénytelen leülni, és sakkjátszmába kezdeni magával a Halállal. A nagy Ingmar Bergman ezzel a meghökkentő képpel indítja útjára tabudöntögető és a mai napig letaglózó, szimbolista alkotását. A hetedik pecsét a középkorban játszódik ugyan, de kivétel nélkül azokra a kérdésekre keresi a választ, amelyek Bergman korában is elgondolkodtatták az embereket és a művészvilágot. Létezik-e Isten? Ha igen, mik a szándékai? Ha nem, akkor mi a létezésünk értelme? Hol ér véget a hit, és hol kezdődik a fanatizmus? És a legfontosabb: van- bármilyen gyógyír vagy megoldás, amellyel kiszabadulhatunk a halálfélelem karmai közül, vagy örökké bazári majmok módjára fogunk vonulni mögötte, és a füttyszavára járni a halandó bohócok táncát?

Ghost (1990)

Anyukádék egyik kedvenc filmje már majdnem harminc éves, de még mindig komolyan kell venni, hiszen néhány, ma már kevésbé realisztikus vizuális effektet leszámítva időtálló alkotás maradt. Jerry Zucker rendezése a síron túlról is élénk szerelem vágyakozással és szomorúsággal átitatott, költőien szép motívumát kísértetsztoriként dolgozza fel. Habár meg lenne rá a lehetősége, nem válik nyálassá, hiszen cselekményének fő mozgatórugóját kissé kiszámítható, de izgalmas bűnügyi szál adja, Whoopi Goldberg pedig igazán szórakoztató a szélhámos médium szerepében. 

Ments meg, Uram! / Dead Man Walking (1995) 

Milyen film születik, amikor a főleg színészként ismert Tim Robbins olyan kimagasló színésztehetségeket hoz össze egyik első rendezéséhez, mint Susan Sarandon és Sean Penn, hogy elmeséljen egy igencsak nyomasztó és fajsúlyos történetet a halálbüntetésről? Bizony olyan, amiért Sarandon (Robbins akkori párja) meg is kapta az Oscar-díjat. A Ments meg, Uram! a heves vitákat szító halálos ítélet intézményének emberi oldalát mutatja be, különös figyelmet szentelve a halálsoron visszatérő látogatóvá váló apáca karakterére, és nem retten meg attól, hogy magához az elítélthez is empátiával viszonyuljon. Merész és különleges film, ám tény, hogy nehezen fogyasztható.

Ha eljön Joe Black / Meet Joe Black (1998)

Martin Brest grandiózus, háromórás filmremeke egyszerre két műfajban alkot maradandót, hiszen romantikus drámaként Hollywood valaha volt egyik legjobbja, misztikus történetként pedig abszolút formabontó, és csak a legnagyobbak által leutánozható. Brest eljátszik egy fajsúlyos, meglepő, fantáziadús és - jobban belegondolva - igencsak felzaklató gondolattal: az emberi alakot öltő Halált megérinti világunk törékenysége, és tiszta, őszinte szerelmet kezd érezni egy halandó nő iránt. Joe Black (Brad Pitt) története nem csupán izgalmas fantasy-gondolatkísérlet, hanem az emberiség hatalmának példázata is, hiszen azt mondja, hogy a fajunkban rejlő különleges, egyedi értékek akár még az univerzum leghatalmasabb erőit is képesek lehetnek befolyásolni.

Hatodik érzék / The Sixth Sense (1999) 

„Halottakat látok” - Haley Joel Osment megszólalása a feledhetetlen filmes szövegek között különösen emlékezetes darab, hiszen két szóval képes definiálni M. Night Shyamalan karrierjének legfontosabb, legjobb és legkomplexebb alkotását. A Hatodik érzék hátborzongató misztikus teóriája szerint a holtak nincsenek tudatában annak, hogy már lejárt az idejük, így eltévelyedett, kósza lelkekként járnak köztünk. Shyamalan műve komor, horrorisztikus látomás megkoronázva a filmtörténelem egyik legsokkolóbb fordulatával.

A bakancslista / The Bucket List (2007)

Jack Nicholson és Morgan Freeman szintű színészlegendákra van szükségünk ahhoz, hogy a képesek legyünk meglátni a haldoklás kevésbé árnyékos oldalát. A bakancslista a 2000-es évek egyik legpozitívabb és legjobb hangulatú filmje, hiszen nagyon emberi, ugyanakkor erőteljes és felemelő élmény nézni, ahogy a kettő súlyos betegséggel küzdő idős férfi kipróbál szinte mindent, amit a megelőző évtizedek során elmulasztott. Mindeközben persze szembesülnek múltbéli hibáikkal, kisiklott emberi kapcsolataikkal és az élet értékével, amely pont a végességből fakad. Hosszú utat járnak be, de végül győzelmet aratnak, hiszen képessé válnak arra, hogy sírás helyett az őszinte nevetéstől könnyes szemekkel nézzenek a halál arcába.

Halálos temetés / Death at a Funeral (2007)

A világhírű bábmester, Frank Oz élőszereplős filmek rendezőjeként is több ízben kipróbálta magát. Egyik legemlékezetesebb műve ebben a minőségében a Halálos temetés című fekete komédia, amelyben az elhunytat gyermekei, barátai és a következő időpontra rohanó pap próbálnák búcsúztatni, ha véletlen egybeesések és lelepleződő, felforgató titkok nem taszítanák káoszba az eseményt. Oz műve keserédes, cinikus és nagyon intelligens humorral, na meg angolos eleganciával beszél mindarról, ami elől hétköznapi életünkben menekülni próbálunk. Családon belüli feszültségről, kihasználatlan lehetőségekről, elfojtott indulatokról és vallási ellentmondásokról. Mindezeket végül az egyetlen dolog tisztázza, amely elől soha nem futhatunk el: a halál.

Utóélet (2014)

A magyar filmreneszánsz egyik kiemelkedő tehetsége, Zomborácz Virág 2014-ben ajándékozott meg bennünket ezzel az egészen nagyszerű fekete komédiával. A keserédes hangulatú Utóélet főhőse, a neurózissal küzdő fiatal srác, Mózes szemén keresztül mutat görbe tükröt a képmutató társadalomnak. Mindehhez fő mozgatórugóul Mózes váratlanul elhalálozó, tiszteletesként dolgozó édesapjának karakterét használja, ugyanis a férfi halála után kísértetként jelenik meg fia számára. A kreatív cselekmény pedig ezt kihasználva prezentál egyszerre vicces és elgondolkodtató, de mindenekelőtt rendkívül kreatív jeleneteket.

 Coco (2017)

Első egész estés filmje, az 1995-ös Toy Story óta a Disney alá tartozó Pixar stúdió néhány laposabb kivételtől eltekintve sorra szállítja az emlékezetes, technikailag profi, érzelmileg megindító és tartalmilag példásan sokrétű animációkat. 2017-es alkotásuk, a Coco a latin-amerikai zenei kultúrát és egy önkifejezésre vágyó kisfiú, Miguel karakterét használta fel ahhoz, hogy szórakoztató, ugyanakkor nagyon mély és megható történetet meséljen az elmúlásról és az emlékezésről. Miguellel együtt mi is beléphetünk a holtak földjére - amely a másvilág valaha látott egyik legizgalmasabb és legkreatívabb interpretációja -, hogy az elmúlt napok, évek és korok felelevenedő kísérteteinek tolmácsolásában meghatározó új tudáshoz jussunk a gyász, a szeretet és a művészet témakörében.

A gyász nehéz, az emlékezés súlya pedig néha elviselhetetlennek hat. A művészet, például a filmvilág sokrétűsége azonban képes lehet arra, hogy még a nehezebb időszakokban is segítsen a feldolgozásban, a megbékélésben és a továbblépésben. Ennek igazolására a fenti tíz alkotás bizonyítékánál többre nincs is szükség.