Jelenlétük a mozivásznon szinte közhellyé vált – de vajon miért?
Az évtized végéhez érve központi témává vált a „gyilkos bohóc” toposz revíziója a mainstream filmkultúrában. Andy Muschietti Pennywise-a (Az – Második fejezet) főképp külső formáját tekintve vált újszerűvé a ’90-ben készült korábbi verzió „krajcárosához” képest, Todd Phillips pedig dekonstruálta és új megvilágításba helyezte a nyugati popkultúrában régóta nagy népszerűségnek örvendő sorozatgyilkos Joker karaktert. A sokkal szűkebb közönséghez eljutó, szintén 2019-es found footage jellegű Wrinkles the Clown c. dokumentumfilm rendezője, M. B. Nichols egyszerre igyekszik fényt deríteni a bohócfóbia (ún. kuloulrofóbia) eredetére és arra, hogyan és miért kezdett egy floridai performansz művész fehér arcú, piros orrú maszkban gyerekeket rémisztgetni szülői megrendelésre. Az élőszereplős bohóc-film dömping kapcsán érdemesnek találtam egy rövid áttekintést nyújtani a témában.
A cirkusztól a horror műfajig
A gonosz bohócok jelenléte kultúránkban evidenciává és közhellyé vált, ám ennek oka már kevésbé egyértelmű. Moritz Fink „posztmodern tünetként” határozza meg a hasonszőrű karakterek jelenlétét. Szerinte a gonosz bohóc ideája a kulturális relativizmus szellemiségében fogant meg, a magas és a kommersz művészet elegyében, ahol a hagyományos értékek elhalványulni látszanak. Az elvetemült bohócok nem csak szimbólumai az értékvesztett világnak, hanem karikatúrái az ebből fakadó, a posztmodern társadalmakban megtapasztalt cinizmusnak is.
Fink az orosz irodalomtudós, Bakhtin marxizmusba hajló olvasatát is végigvezeti tanulmányán, aki a bohóc természetét „karneváliként” („carnivalesque”) jellemzi, mely természet a feje tetejére állított világot jelenti, „ahol a királyokat megfosztják koronájuktól és helyükbe az udvari bolondok lépnek”. A „karneváli” működés a cirkuszi sátoron belül vicces és szórakoztató, a bohócokat a nyers realitásba áthelyezve viszont pszichopata, anarchista figurákat kapunk, akik a fennálló dualista rendszer felborítására és a „burzsoá” értékek és normák eltiprására törekszenek. Bakhtin a következő jelzőkkel illeti a bohócokat: anti-autoriter és aszociális.
Liezel Spratley dolgozatában azt írja, hogy a gonosz bohóc éppen a cirkuszi közegből kiemelve születik meg; a komédiából szükségszerűen egyből a horror műfajba lép át. Fink szerint ez a „kiforgató” művelet szintén posztmodern gesztus. Mark Dery kritikus már nem húz ilyen éles határt cirkusz és valóság közt. Szerinte a posztmodern (tömeg)kultúra egy „permanens pszeudo-karnevál”, ahol a valóság és a mindent behálózó (szórakoztató) média már aligha elkülöníthető. Ez megint csak megkönnyíti a joker-szerű karakterek terjedését.
A bohóc fegyvert ragad
Amennyiben elfogadjuk, hogy a gonosz bohóc (Dery szerint archetípussá váló) figurája „posztmodern tünet”, akkor felbukkanását a 60-as évek után kell keresnünk a filmkultúrában. A különböző internetes adatbázisok és listák alapján valóban megállapítható, hogy az 1960-as évek végétől kezdenek megjelenni az általunk már jól ismert bohóc maszkos slasher-főgonoszok prototípusai; Batman nemezise, Joker ’66-ban kerül először mozivászonra és a TV-k képernyőire Cesar Romero megformálásában (Batman és Batman: The Movie), valamint Stanley Kubrick ’71-ben készíti el talán legismertebb kultuszfilmjét, a Mechanikus narancsot (A Clockwork Orange). (Jean-Bruno Renard Alexet és bandáját műorruk, műszempilláik és fehér egyenruháik alapján a „fehér bohóc” típusú cirkuszi szereplő átértelmezéseként tárgyalja). Érdemes azonban az esetleges korábbi példákat is áttekinteni, (már csak azért is, mert Joker karakterének korai képregényes megjelenése [Batman no. 1, 1940] némileg problematikussá teszi a gyilkos bohócok kontextualizálását).
A filmek műfajiságát tárgyaló szerzők és esztéták gyakran eredeztetik főképp a fantasztikus műfajcsoportot (így a horror, fantasy és sci-fi zsánereket) Georges Méliès ősfilmjeiből. A „bűvész-rendező” több mint 500 alkotása között pár bohócos burleszk is található, ezek közül talán az 1901-es Off to Bloomingdale Asylum (L'omnibus des toqués blancs et noirs) c. alkotását érdemes megemlíteni. Az alig egy perces gagfilmben egy lovaskocsi halad el a kamera előtt, melyről négy különös figura ugrik le az út közepén. Külsejük erősen a „blackface” (feketére festett) bohóctípusra emlékeztet, mutatványaik során pedig stop-trükk megoldással időnként „fehér bohóccá” változnak. Érdekes motívum a kisfilmben, hogy a hintóból kiszálló és utánuk eredő rendőr, avagy biztonsági őr szereplővel a bohócok „leszámolnak” – rátámadnak és kiűzik a film képteréből.
A 20-as, 30-as évek „korai filmjeinek” szerzői nem démonizálják a bohóc imázst; inkább lélektani, egzisztencialista drámákat mesélnek el, és főleg a bohóc sminkje/maszkja mögött megbúvó ember foglalkoztatja őket. Victor Sjöström és Herbert Brennon is megtalálta az „ezerarcú”, gyakran a korszak gótikus szörnyeit alakító Lon Chaney-t bohóc karaktereik megformálására. Sjöström Akit arcul csaptak c. alkotásában (He who gets slapped, 1924) a főszereplő tudományos felfedezését ellopják, így ő megszégyenül tudóstársai előtt. Ezután gyökeresen megváltozik az élete: cirkuszi bohócként kezdi szórakoztatni a nagyérdeműt. A film végén bosszút áll tönkretevőin és rájuk ereszti a vándorcirkusz oroszlánját. A Laugh, Clown, Laugh-ban (1928) a vidám smink alatt egy végtelenül depressziós férfit ismerhetünk meg Chaney alakításában. Ugyanebben az évben készül el Victor Hugo Nevető emberének filmadaptációja Paul Leni rendezésében. Bob Kane a Batman mítosz megalkotója a film főszereplőjét alakító Conrad Veidt dermesztő mosolya által inspirálva írta meg Joker karakterét.
Az 1932-es Freaks-ben fogyatékkal élő cirkuszi mutatványosok állnak bosszút az őket megalázó szépségkirálynőn és megcsonkítják végtagjait. Már Tod Browning filmje is nehézkesen illeszkedik a gonosz bohóc filmek, vagy azok előképeinek kategóriájába, és amennyiben hihetünk a különböző adatbázisoknak, csaknem három évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a festett arcú, piros orrú mókamesterek fegyvert ragadjanak a mozivásznon. (Ezt a képet árnyalja némileg az ’53-as The Clown alkoholista, szerencsejátékos főszereplője).
A gyilkos bohócok alakváltozatai
Amint az már említésre került, a gyilkos bohócok ma ismert formái a 60-as évek után kezdtek elterjedni a filmvilágban, ám eleinte nem túl nagy lendülettel. Igazán markáns bohóc-változatok főleg a 80-as évektől jelentek meg a mozivásznon. Fontos megemlíteni, hogy a gonosz bohócokkal operáló filmeknek nincs hivatalos kánonja, a korábban felsorolt szerzők is elsősorban a közismert Jokert, Pennywise-t, Alexet és "drúgjait" (Mechanikus narancs), esetleg a Gyilkos bohócok a világűrből (Killer Klowns from Outer Space, 1988) antagonistáit tárgyalják. Nehéz is lenne e horror elem alapján évtizedekre bontva akkurátus rendszert felállítani a teljesség igényével. Ezt elsősorban a 2000-es évektől kezdődően hatalmas számban "fű alatt" készülő fél-, vagy teljesen amatőr (akár YouTube-ra, vagy Vimeo-ra szánt) bohóc-horrorok esete teszi problematikussá, de nem könnyítik meg a helyzetet az aligha hozzáférhető valamikori TV filmek, sorozat epizódok, és "straight-to-dvd" (DVD forgalmazás céljából gyártott) alkotások sem. Mindez azt is jelzi, hogy a bohóc-filmek egy jelentős része kis költségvetésű B-filmek, még inkább az exploitation és a trash horrorok csoportjába tartozik.
A gonosz bohócok megannyi formában, megannyi horror szubzsánerben tűntek már fel és a legkülönbözőbb platformokra készülő, eltérő minőségű filmeken keresztül "hódították meg" az audiovizuális kultúrát. Ezek a „mókamesterek” feltűnhetnek slasher és gore jellegű alkotásokban maszkos/sminkes pszichopata gyilkosként (Slaughter High, Clownhouse, 31, Terrifier), kísértet-horrorokban különböző szeánszok során megidézett természetfeletti lényként (It, Killjoy-széria, Clowntergeist), vagy akár hasonló démonok által életre keltett bábokként egyes "puppet horror" filmekben (Poltergeist, Démoni játékok, Halálos hallgatás).
A 80-as években elsősorban a gumimaszkot húzó, sokszor bosszú céljából fegyvert ragadó sorozatgyilkosok valamint a bohóc-bábok kerülnek reflektorfénybe. Tobe Hooper az évtized elején két filmjében is használ ilyen bábukat háttérelemként, hogy ezek segítségével teremtse meg a kellően hátborzogató horror-atmoszférát. A ’81-es The Funhouse c. filmjében a szellemvasútban ragadt főhősöket körülveszik a hajlongó, nevető bohóc szobrok, a ’82-es Poltergeist - Kopogó szellemben a kisfiú bohóc-figurája a film végéig potenciális forrása egy „jump scare”-nek, mígnem az utolsó jelenetben ez be is következik. Nem túlzás a Gyilkos bohócok a világűrből (1988) gonoszait is ebbe a kategóriába sorolni, hisz külsejüket tekintve egyértelműen gumibábokra emlékeztetik a nézőt (és a szereplőket is). Az alkotók humoros módon reflektáltak is koncepciójukra; az egyik jelenetben mereven táncoló bolti gorilla-szobor mellett tud „láthatatlanná” válni a gyilkos bohóc-flotta egy tagja.
A The House on Sorority Row-ban (1983) egy idős özvegy eltitkolt fia mészárolja le a családi házukba költöző egyetemista lányokat. A padlásra zárt férfi szobája bohóc-figurákkal dekorált, és egy ponton ő is bohócnak öltözik a „final girl” becserkészéséhez. A ’86-os Slaughter High-ban Martin abban a joker álarcban áll bosszút az őt megszégyenítő osztálytársain, amiben őt is megtréfálták; a ’88-as Out of the Dark-ban pedig szupermodellek kivégzésére vállalkozik a magát bohócnak álcázó sorozatgyilkos. Úgy tűnik az 1980-as évek idevágó filmjeiben a bohóc figurák élettelen tárgyak formájában vannak jelen; bábok, játékok és gumimaszkok válnak az egyes pszichopaták, vagy démoni entitások „fegyvereivé”. Fontos különbség ez a későbbi tendenciákhoz képest, ahogy az is, hogy az antagonisták áldozatai nem a bohóc imázstól, hanem a mögötte álló késes gyilkosoktól és/vagy természetfeletti erőktől rettegnek. E szempontból a következő évtized filmjei teljesen új megközelítést alkalmaznak.
Átlépés a valóságból az álomtérbe
A 1989-es Halálosztó bohócok (Clownhouse) újítása már a 90-es évek tendenciáját előlegezi. A film középpontjában álló három fiútestvér egyik tagja, a 12 éves Casey halálosan fél a bohócoktól; látványuk álmatlan éjszakákat okoz számára. Így a Halloween éjszakáján a házukba betörő, bohóc-sminkes pszichiátria-szökevényekben ő nem a közveszélyes elmebeteget, hanem a rettegett bohócot, mint emberen túli lidérces entitást látja. Úgy is mondhatjuk, Casey esetében a félelem már nem a külső világ fenyegetéseiből fakad elsősorban, hanem belső, lelki traumáiból. Az 1990-ben készült Stephen King féle Az-adaptációban még hangsúlyosabbá válik Pennywise trauma-jellege és helye a lelki szférában, hiszen a főszereplők horrorisztikus vízióinak és rémálmainak már a néző is szemtanúja lehet, valamint a rendező több jelenetben is egyértelművé teszi, hogy e víziókat a film világán belül csak a gyerekek képesek látni.
A Vicces fickó (Funny Man, 1994) legtöbb jelenete álomszerű; a karakterek lehetetlen terekben mozognak, irreálisan viselkednek miközben egy életre kelt, a pókerkártyákról ismert joker figura külsejű fél-lény a nyomukba ered és bestiális módon végez velük. A joker karakter rendszeresen a kamera irányába fordul és kiszól a nézőkhöz, utalva arra, hogy az imént látott történések nem valóságosak. Ezt az értelmezést a cselekmény vége is alátámasztja; a rendező, Simon Sprackling több filmnyelvi eszközzel is utal arra, hogy az elvetemült mészárlás jelenetek csupán egy elmegyógyintézetben gondozott paciens fejében zajlottak le. Az 1998-as Lelkek karneválja (Carnival of Souls) és a ’99-es The Clown at Midnight főhősnőit egyaránt bohócok kísértik visszatérő rémálmaikban és látomásaikban. Gyerekkori traumáik egy-egy cinikus, pszichopata bohóc képében égtek az emlékezetükbe, és lidércnyomásaik a legváratlanabb pillanatokban törnek rájuk.
Ez a pár példa jól illusztrálja, miért voltak innovatívak a 90-es évek filmjei a gonosz bohóc, mint horror elem módosulásának szempontjából. Egyrészt ezek az alkotások reflektálnak arra a kulturális jelenségre, hogy a bohócok a horror zsáner sajátjává, és ezzel együtt rengeteg gyerek és fiatal félelmeinek tárgyává váltak, másrészt a filmek cselekményei szintjén a gonosz bohócok már nem csupán élettelen bábok és sorozatgyilkosok formájában, hanem a karakterek lelki világának és egyéni látomásainak részeként jelentek meg.
Gyilkos bohócok manapság
A millenniumot követően nagy számban kezdtek készülni (és készülnek máig is) igényesebb, ill. kevésbé igényes amatőr- és diákfilmek gyilkos bohóc témában. Úgy tűnik, a feltörekvő fiatal horror rendezők előszeretettel öltöztetik mostanság bohóc jelmezbe antagonistáikat. Rögtön 2000-ben két ilyen jellegű amatőr produkció is napvilágot látott, melyek később többrészes franchise-zá nőtték ki magukat. A Camp Blood c. slashernek még ugyanebben az évben elkészült a folytatása is, a félamatőr Killjoy jogait pedig felvásárolta az olcsó DVD filmekről híres Full Moon Features stúdió és a széria 2016-ig négy új résszel gazdagodott (Killjoy 2 és 3, Killjoy Goes to Hell, Killjoy's Psycho Circus). Hasonló eset a Fear of Clowns filmsorozat, melynek 2004 és 2007 között két része is a DVD polcokra került.
A 2010 körül és után készült gyilkos bohóc filmek nagy része a gyomorforgató jelenetekkel teli kemény gore kategóriába sorolható. E tendencia erősödéséhez hozzájárultak mind a nagyobb költségvetésű produkciók (The House of 1000 Corpses, Stitches, Clown) mind pedig az amatőr filmek (100 Tears, Klown Kamp Massacre, All Hallow's Eve). A 2012-es Stitches-ben az elhunyt bohócot társai egy szeánsz során visszahívják az élők közé, hogy befejezhesse „félbehagyott tréfáit”. Stitches ellátogat egy házibuliba, ahol nem csupán leszámol az őt valaha megszégyenítő fiatalokkal, de hullagyalázás intézményét láthatóan tömény cinizmussal kezeli. A Clown (2014) főszereplőjének testével összenő egy titokzatos démoni bohóc ruha, aminek következtében az addigi szerető családapából egy hosszú és fájdalmas metamorfózis során szörnyeteg válik. Étvágyát később csak kisgyermekek elfogyasztásával csillapíthatja. A „hírhedt” zenész és horror-rendező, Rob Zombie bohóc-pszichopatái (Captain Spaulding az 1000 halott háza 1. és 2. részében, Doom-head a 31-ben) sem kesztyűs kézzel bánnak az áldozataikkal. Az amatőr alkotások közül pedig a 2013-as All Hallow’s eve és ’16-ban készült folytatása a Terrifier vált szélesebb körben ismertté, talán pont gátlástalan és szemérmetlen ábrázolásmódjának köszönhetően.
A 2000-es, 2010-es évek gonosz bohóc filmjeit tehát – ahogy egyébként a kor filmművészetének nagy részét – a csontokig hatoló testiség, testközpontúság és emellett az átláthatatlan mennyiségű bohóc-filmtermésből fakadó (al)műfaji sokszínűség jellemzi.
2019-es revízió?
Az idei Joker filmet látva és a gyilkos bohóc filmek tendenciáit felületesen ismerve talán megállapítható egy a 90-es években bekövetkező újfajta, önreflektív szemléletmód megismétlődése. Todd Phillips nem csak „lerántotta” a realitás talajára az ikonná vált Jokert egy egyszerű posztmodern dekonstrukciós módszer keretében, hanem egyfajta autopoietikus módon magának a Joker-ikonnak a kialakulását mutatta meg lépésről lépésre közönségének. Azért nyúlt hiperrealista eszközökhöz a rendező, hogy a film végén azt az emberi sorsról leválasztott archetipikus gonosz bohócot tárja elénk, akit a modern nyugati kultúrából már jól ismerünk. Ehhez a művelethez nyújtott kitűnő hátteret a színpadi és tv műsor setting, ahová behelyezve elkészül a popkulturális jelkép, a PR eszközökkel felékesített Joker.
Phillips nem érte be ennyivel. Joker történetét elnézve nem csak az a feltevés fogalmazódhat meg bennünk, hogy a rendező tudatos módon utalgat akár Bakhtin marxista bohóc-koncepciójára, akár Mark Dery posztmodernről vallott gondolataira. Jól láthatóan beemeli a 20-as, 30-as évek bohóc-filmjeinek lélektani történetvezetését majd a mozi végén egy finom (A Vicces fickóéhoz hasonló) gesztussal elülteti nézőiben a gondolatot, hogy a cselekmény csupán az elmegyógyintézetbe zárt Arthur Fleck zavart elméjének szüleménye volt, és ezzel megidézi a 90-es évek már említett újító tendenciáját.
Egyszóval, úgy tűnik, mintha Phillips a gonosz bohóc toposzának teljes mítoszát, filmes referenciáit és szakirodalmát igyekezett volna egy nagy egészbe foglalni. Ez a tudatosság a Wrinkles the Clown-nál szinte maradéktalanul, Andy Muschietti Az filmjeinél pedig inkább csak kis, de nem lebecsülendő mértékben érhető tetten. Azt, hogy ez a revízió milyen hatással lesz a majdan készülő hasonszőrű alkotásokra, csak a jövőben kaphatunk választ. Egy biztos, a gonosz bohóc filmek sokszínűsége megmarad – jelenleg is kísért a mozikban egy bohóc-maszkos gyilkos a Prédákban, jövőre pedig érkezik a Jack in the Box c. báb-horror és a túlzó gore-ral kecsegtető Terrifier 2.
Süll Kristóf
