Megjelent magyarul az egyik leghíresebb Hellblazer-képregény.
John Constantine a DC Comics alá tartozó, felnőtt közönségnek szóló képregényeket publikáló Vertigo kiadó egyik, vagy talán legnépszerűbb hőse, akinek karakterét még a legendás Alan Moore alkotta meg a Saga of the Swamp Thing című sorozathoz, külsejét pedig nem más, mint Sting ihlette. Constantine már messziről felismerhető bozontos szőke hajáról, gyűrött ballonkabátjáról, a pokol démonjai ellen ápolt elszántságáról és a szájából szüntelenül kikandikáló, füstölgő cigarettáról. Ez utóbbi - és nem sötét, misztikus szörnyek - eredményezik azt, hogy a korábban legyőzhetetlennek tűnő Constantine is a halál árnyékának völgyébe téved. Mit jelent mindezt? Nem mást, mint azt, hogy a fénykorát élő Fumax Kiadó megjelentette magyarul a Hellblazer-képregénysorozat egyik legjobb sztoriját, a Káros szenvedélyeket.
Mihez kezdene egy középszerű vagy átlagos képregényíró, ha megkapná John Constantine karakterét? Egy olyan figurát, akinek az életében az elképzelhető és elképzelhetetlen összes szörny, démon és ártó jelenés létezik, sőt állandó szereplőként keseríti meg a Föld egyik legerősebb mágusának mindennapjait. Jó eséllyel telepakolná a cselekményt a lehető legtöbb pokoli entitással és vizuálisan brutális horrorjelenettel, mert ha valahol, akkor a Hellblazer lapjain aztán megteheti. És mit csinált a valaha volt egyik legjobb képregényszerző, Garth Ennis, amikor 1991-ben lehetősége nyílt átvenni a sorozat írását? Két lábbal a földön maradt, és olyan ellenséget adott a jó öreg Johnnak, amely mögött Lucifer összes herpesze elbújhat: a tüdőrákot.
Itt a titok nyitja. Ennis azáltal, hogy szűk marokkal méri történetében a misztikumot, és inkább egy átlagos, vétkes ember lelki vívódására fókuszál, sokkal közelebb hozza olvasójához az eseményeket. A Káros szenvedélyek egy felelőtlenül élő, nárcisztikus, de küldetése, a gonosz legyőzése iránt feltétel nélkül elkötelezett férfi önmagával vívott harcát mutatja be. Constantine az elmúlt évek áldozataival és veszteségeivel szembesül egy tüdőgyógyászi diagnózis röpke néhány percének leforgása alatt, hogy aztán verítékes lidércnyomásai során megrohanják a rég eltávozott barátok, szerettek és szövetségesek kísértetei, akik hamarosan elkárhozó lelkéből egytől egyig magukénak akarnak egy darabot. Mint sok esendő és haldokló személy, úgy John Constantine is az orvos szerint hátralévő néhány hónapban akar jóvátenni mindent. A William Simpson által precízen megrajzolt, gyakran noir történeteket idéző oldalak nagy részén azonban úgy tűnik, hogy jó eséllyel alulmarad a bűntudat és a félelem az ördögnél sokkal emberibb démonjainak nyomása alatt. Persze csak a végén van vége.
A vége pedig katarzis, brutalitás és atmoszféra szempontjából is egy olyan végtelenül nyomasztó és kőkemény horror, amelynek kigondolására csak a legnagyobbak képesek. Vagyis csak nekik van hozzá bátorságuk. Garth Ennis, már ebben a korai képregényében megmutatja azt, ami a védjegyévé vált. A kendőzetlenséget, a kompromisszummentességet és azt az elképesztően egyedi magatartást, ami csak rá jellemző. A kegyetlenséget, amellyel szembesíti a társadalmat saját maga legsötétebb oldalával. Mert bizony a fináléban, ahogy a közönséget várató sztárzenekart a menedzser kiengedi a backstageből, úgy Ennis is végre előhívja a Pokol legsötétebb bugyrainak teremtményeit. A kötet elején is találkozunk misztikus töltetekkel, úgy mint a sörré változó szenteltvízzel és az alkuját beteljesíteni érkező ördöggel, ám ezek kezdetben csak a haldokló főhős depresszív önmarcangolásának tartozékai. Az utolsó két epizódban azonban a szerző blaszfémiából, vérfürdőből, undorító rémalakokból és sokkoló erőszakból gyúrja össze a kalapácsot, amellyel most téged vág arcon úgy, ahogy tette azt az amerikai publikummal 1991-ben, amelyet követően az ütés lendülete a képregényműfaj csúcsára repítette.
Azóta is ott van, és mocskosul megérdemli. Már csak azért is, mert a gyűjteményes kiadás előszavában van pofája leírni a következőt:
Kösz, hogy megveszed, és mellékesen egy lépéssel közelebb segítesz a Ferrarihoz, amelyre mindig is vágytam.
Ez az a vérbő, cinikus őszinteség, amely mára szinte teljesen kiveszett a populáris kultúrából, de régen is olyan ritka volt, mint a boldog nap John Constantine életében. És pontosan emiatt óriási az értéke annak, hogy Ennis megalkuvás nélkül minden művében ilyen kendőzetlenséggel alkot. Sallagmentesen kimondja, amit nem akarsz hallani. Talán ez is egy káros szenvedély. Lehet, hogy megárt, de vannak rosszabb függőségek is.
