Zsedely Tímea 2001-ben Pécsről New Yorkba költözött, az akkor doktoráló egyetemista lányból mára igazi népművelő lett, kortárs művészetet és kultúrát visz a kint élő magyarok életébe. 

Mióta élsz itt? Milyen okból érkeztél?

2001 óta élek New York City-ben. Eredetileg nem terveztem itt maradni, de az életem mégis így alakult. Akkor már elvégeztem Pécsett a magyar-esztétika szakot, utolsó éves voltam pszichológián, a PhD-met kezdtem. Nyertem egy ösztöndíjat, amelynek keretein belül egy évre Rómába költözhettem volna. A tervezett költözés előtt még meg akartam ismerni az amerikai kultúrát, így a nyaramat New Yorkban töltöttem. Huszonöt éves voltam, úgy éreztem, nagyon sok mindent megtanultam már, fogalmam sem volt arról, hogy még mennyi lehetőség vár itt rám.  

Miért maradtál végül? Miért nem mentél inkább Rómába?

Azelőtt soha nem akartam Amerikába költözni, inkább Európa vonzott, mégis rövid idő alatt rájöttem, hogy ebben a városban nem csak négy hónapot szeretnék tölteni. Mikor megérkeztem, egy elég komoly kultúrsokkban volt részem. Rájöttem, hogy még nagyon sokat kell tanulnom a kultúráról és az emberekről. Színes volt a város, a különleges, inspiráló hangulat hamar rabjává tett. Kerestem a lehetőségeket, miként tudok majd visszatérni a római évem után, ám szeptember 11. után minden megváltozott. Jelentősen szigorúbbak lettek a bevándorlási szabályok, és az ügyvédem azt tanácsolta, még tartózkodásom során hosszabbítsam meg a vízumom, ha maradni akarok. Így tettem. A queens-i Living Museumban rátaláltam a doktori munkám tárgyára, egy skizofréneknek kialakított művészeti programról írtam. Nem sokkal ezután megismertem azt az embert, aki ma a férjem. Minden összeállt, a logikus döntés az volt, hogy itt vetem meg a lábam. Otthon az egyetemen ekkor már tanárként is dolgoztam, de ezt is megoldottuk, online adtam órákat.

Hogyan kezdtél el a színházzal és az anyanyelvmegőrzéssel foglalkozni?

Kezdetben úgy gondoltam, esztéta leszek. Olyan jól hangzott volna, hogy én esztéta vagyok New York-ban. Persze nagyon hamar rájöttem, hogy ebben nincs karrierlehetőség. Túl elméleti. Amerika kihozta belőlem a praktikus énemet. Az egyetemi tanáraim nem értették, miért maradok itt, mikor Magyarországon már elindultam egy biztos úton, de nekem akkoriban nagyon megváltozott a szemléletem. Mindaddig úgy képzeltem el a jövőm, mint gondolkodó, elméleti pályán tevékenykedő ember. Ekkor viszont rájöttem, ha emberileg elég érett vagyok ahhoz, hogy a sok elméleti tudást a fejemben beépítsem a gyakorlatba, akkor New York tálcán kínálja a lehetőségeket. Nekem az az egyik alapelvem, hogy a művészet, a kreativitás mindenkié. Itt ez a közösségi gondolkodás tökéletesen érvényesül. Elkezdtem dolgozni a helyi magyar könyvesboltban, így egyre több első és második generációs amerikai-magyarral volt lehetőségem beszélgetni, és kiderült számomra, hogy elég komoly problémák vannak jelen, alapvető dolgok hiányoznak. Az itteni magyaroknak nincs anyanyelv-megőrzési programjuk, nincsen kulturális platformjuk, nyelvtanáraik, és különösen szét vannak szóródva. Ekkor kezdtem hiánypótló jelleggel irodalmi esteket és kulturális gyerekprogramokat szervezni. A felolvasóestekhez kerestem színészeket, és meglepetés ért, mivel nagyon sok hivatásos magyar színész él a városban. Nincs lehetőségük a szakmájukban dolgozni. Pincérek, irodai munkások, ilyesmi. Az első hivatalos dolog ezért egy tehetséggondozó alapítvány lett, a Transartarea, amit 2007-ben alapítottunk azzal a céllal, hogy összekösse Magyarországot az Amerikai Egyesült Államokkal. Ebből nőtt ki 2008-ban a saját könyvesboltom, a Ten Thousand Steps, ami még ma is működik. A könyvesbolt megalapításánál a fő gondolat az volt, hogy jelen legyen az igényes magyar szépirodalom, ettől függetlenül ugyanúgy forgalmazunk magyar nyelvű bestsellereket is, ugyanis erre is nagy szükség van, nem lehetünk elitisták. Az elitizmus beszűkíthet, izolálhat valakit, aki emigrációban él.

Hányan jelennek meg egy átlagos eseményen?

Változó. Még sosem volt hivatalos felmérés arról, hány magyar él itt, de azt saccolják, hogy New York környékén nagyjából 250000, Észak-Amerikában pedig másfélmillió. Egy fesztiválon ebből akár több ezren is megjelennek. Egy olyan koncerten, ami rendesen megmozgatja a magyar közönséget, például mikor a Republik vagy a Budapest Bár volt itt, akkor párszázan jelentek meg. Egy átlagos eseményen, mondjuk egy író-olvasó találkozón, egy jazzesten vagy egy kiállításon száz embernek már örülünk. Nem könnyű összehozni az itteni magyarokat. Nehéz megtalálni azt, ami igazán érdekli őket, ráadásul ebben a városban mindenki mindig nagyon elfoglalt. Az én észrevételem az, hogy minél igényesebb lehetőségeket kínálunk, annál több embert tudunk megmozgatni. Persze az a legfontosabb, hogy mennyi időt szánnak a kivándorolt magyarok az identitásuk és kultúrájuk megőrzésére, ez pedig egyénenként változó. A legújabb szerveződésünknek, az Absolute Movementnek az a célja, hogy rájöjjön, miben rejlik sok magyar érdektelensége a kultúra megőrzésével kapcsolatban, hogy lehet ezen változtatni, és hogyan lehet összekötni a különböző régiókat egy New York-i központtal.

Mi a különbség az amerikai és a magyar kulturális élet között?

Leginkább a problémák megközelítése. Az amerikai irodalom és színház szeret felmutatni egy problémát, amit aztán megold. Az európai, és főleg a kelet-európai művészet ezzel szemben inkább analizál. Az amerikai nem metaforizál, minden pragmatikus, minden kérdésre van válasza. Talán a társadalmuk is ezért működik. A másik fontos különbség a fájdalomhoz való viszony. Az itteniek nem bírják úgy, mint a magyarok, itt egy előadás vagy egy könyv legfőbb célja a szórakoztatás. Nem szeretnek mélyen elmerülni nehéz kérdésekben. Gyors, hatékony megoldás kell mindenre. Itt a mentálhigiénéhez is ilyen a hozzáállás. Ha depressziós vagy, nem pszichológushoz mész, hanem egy jógaórára. A cinizmust nem szeretik, könnyen agresszióként vagy rosszindulatként értelmezik. Érdekes, hogy nekünk, magyaroknak pedig milyen természetes ez.

Mit tehetünk az anyanyelvünk megőrzéséért, ha külföldön élünk?

Nagyon sok olyan gyerek van, akinek a szülei magyarok, de ő maga alig beszél magyarul, írni-olvasni pedig egyáltalán nem tud a nyelvünkön. A családoknál gyakori az a hozzáállás, hogy az angol könnyebb, egyszerűbb, a gyerek hamarabb megtanulja, így a magyar háttérbe szorul. Mire ez feltűnik az apukának-anyukának, a gyerek már lehet tíz éves, és sokkal nehezebb dolog egy ilyen bonyolult nyelvre megtanítani. Persze nem kizárólag ilyen esetek vannak, sőt. Nagyon sok pozitív példával találkoztam már. Van például egy san francisco-i négygyerekes anyuka, aki tizenkét éven keresztül minden hétköznap negyvenöt percet foglalkozott a gyerekei magyar oktatásával, mára pedig mindnyájan anyanyelvi szinten beszélnek. Szerintem, ha az egyéni motivációt erősíti a közösségi élmény, megmarad a nyelv. Ebből a célból jött létre például az anyanyelvmegorzes.hu is.

Tudsz más olyan szervezetről, amely a magyar kultúrával foglalkozik Amerikában?

Átfogó szervezetek sajnos nemigen vannak, de helyiek mindenhol. Országszerte negyven-ötven ilyen magyarházról vagy kulturális központról tudok. Ezeket általában lelkes szülők, pedagógus vagy művészeti szakmájú magyar felnőttek vezetik, és mindenfélével foglalkoznak a közösségi programoktól a nyelvoktatásig. Még Honoluluban is van egy, sőt, nemrégiben kaptam egy üzenetet egy Paraguayban élő házaspártól, akik most kezdték el felépíteni az ottani Magyar Kulturális Központot. Én hiszek az alulról szerveződő dolgokban. Ez tudja jól megfogni az egyént, aztán, ha felülről megtámogatják, még szélesebb közönséghez eljuthat.

Mennyire vevők az amerikaiak a magyar kultúrára?

Sokkal jobban, mint gondolnánk. Tizennyolc éve tanítom a nyelvet folyamatosan, ráadásul ők keresnek engem. Gyakran semmilyen magyar gyökérrel nem rendelkező emberek jönnek el az óráimra. Néhányan egy könyv miatt, egyesek az izgalmas történelmünk miatt, volt már olyan tanítványom is, akit Bartók zenéje hozott ide. 

Mik a tapasztalataid, könnyű megtanulni egy amerikainak a nyelvünket?

Hozzáállástól függ. Az is sokat segít, ha van lehetőségük magyar környezetben lenni. Volt egy görög-amerikai származású tanítványom, aki két év alatt majdnem anyanyelvi szinten megtanulta a nyelvet. Ma minőségi magyar borok amerikai elosztásával foglalkozik.

Szeptemberben az Egyesült Államok legdélebbi városában, Key Westben tartottál zenés-irodalmi estet a Kiss Tibi–Vastag Gábor duó Aranyakkord nevű zenei formációjával. Milyen élmény volt?

Különleges volt. A „Százezer költő a változásért” nevű program részeként voltunk ott. Ez még 2011-ben indult, egy amerikai költő kezdeményezésére. Ilyenkor a világ minden pontján helyi költők, írók, zenészek és képzőművészek összegyűlnek, hogy megmutathassák munkáikat. Az ilyen kezdeményezések nagyon fontosak, sikerességük megmutatja, hogy nem szabad elhinnünk, hogy a kultúra nem számít, hogy nincs szükség a megőrzésére. Valakinek ez azért lényeges, mert a családja, a nagyszülei ezt a nyelvet beszélték, nekem azért, mert imádom a kultúránkat.

Mik a terveid?

Az Absolute Movementtel való munkánkat folytatjuk. Azon dolgozunk, hogy az egymástól távol lévő magyar közösségeket összekapcsoljuk. Most a legnagyobb terv egy magyar kulturális fesztivál, amit 2020. április 24 és 26 között fogunk megrendezni Seattle-ben, New Yorkban és Budapesten, live streammel összekötve a városokat. Külföldön és Magyarországon élő művészeknek adunk lehetőséget a találkozásra. Szeretnénk olyan színházi produkciókat eljuttatni az amerikai közönséghez, amik másképpen nem valószínű, hogy eljuthatnának ide, például független színházak, romaszínházak. Továbbra is folytatjuk a külföldön élő magyar közösségek összetartását.