Kilépés a társadalomból: ivászat, nőzés, lóverseny, kötekedés, lógás. Ez Henry Chinaski életmodellje.
Bukowski a Posta című regényben kezdte tökélyre fejleszteni hősét, a műből pedig szegedi színészek Vissza a feladónak! címmel készítettek érdekes, de kicsit tétova monodrámát.
Henry Chinaski, érdekes egy alak. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy volt legalább egy rakás alulfizetett munkája az évek során, a lóti-futitól a magánnyomozóig és forgatókönyvíróig végeláthatatlanul sok. Ami, szögezzük le, valódi teljesítmény, ha az embernek komoly gondjai támadnak az alkohollal vagy az erőszakkezeléssel. Az, ha történetesen embergyűlölő, vagy legalábbis valami olyasmi, rátesz még egy lapáttal. Charles Bukowski, érdekes egy alak. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy legalább egy tucat munkája volt a hetvenhárom évet felölelő földi pályafutása során, amelyek közül a prózaírói és költői világszerte ismert. Annak fényében, hogy iszákos, nőfaló és embergyűlölő volt, ez irgalmatlanul szép dolog. Ezek fényében az a mellékes, de nevezetes tény, hogy borsódzott a háta az egész átkozott világtól, már szinte magától értetődik.
Kettejükben több közös nevezőt találni, mint amennyit szerző és irodalmi hasonmás között felfedezni illik, ugyanis Bukowski a maga szikár, tárgyilagos, szókimondó nyelvezetével saját jobbik és rosszabbik énjéből varrta össze antihősi alakját, Chinaskit, aki Adam Kirsch amerikai költő és irodalomkritikus szavaival a „ponyvahősök” egyik őspéldánya. A Szegedi Nemzeti Színház három színművésze, Bánvölgyi Tamás, Tóth Ádám és Hajdú Róbert fantáziát látott az ellentmondásos íróban és a szókimondó protagonistában, ezért Bukowski első regénye, az 1971-ben megjelent Posta különböző passzusaiból válogatva színpadra álmodták a Vissza a feladónak! című darabot. Az eredetileg három éve bemutatott vándorelőadás, ami értelemszerűen nem a dél-alföldi nagyváros polgári közönségének készült (jelenleg nem található meg a repertoárban), és ami az utóbbi időben több ízben vendégeskedett a fővárosi TRIP hajón, százszázalékosan jellegtelen, gyéren berendezett színpadképpel indul. Mivelhogy Czene Zoltán direktori fókuszában egy ember és annak gondolatai álltak, nem is szükséges a körasztalnál, a széknél több dekorációs elem a színpadon. A helyszín egy Los Angeles-i posta, ahol Chinaski levélhordóként dolgozik. A pódiumon rajta kívül másik két alakot is látunk, de vélhetőleg mindegyik figura mögött ő maga áll, azok egyfajta doppelgängereiként értelmezhetők.
Az egyórás játéknak tulajdonképpen nincsen cselekménye, nem történik benne semmi érdemleges, azon kívül, hogy Chinaski, aki a színpad mértani közepén ül, monologizál. Hihetetlenül erős anekdotikus elbeszéléssel ismerteti, hogy miként lóg a munkahelyéről, mennyire telibe szarja felettesének kérését, hogyan jár el a munka helyett rendszeresen a lovira, milyen kérdéses módon szed fel többnyire kétes megélhetésű nőket. Bánvölgyi Tamás játékából eleinte hiányzik a lendület, de aztán fokozatosan átlényegül a társadalmi normákat kéjes örömmel megsértő postai alkalmazottá. Részben könnyű dolga van, mert a rendező Miklós Krisztián szövegkönyvéből dolgozott, aki az égnek hála, nem írta át az alapszöveget, hanem Pritz Péter magyar regényfordítását használta, ami némi túlzással az eredeti Bukowski-szöveg nívóját karcolja. (A Posta harmadik, változatlan magyar kiadása idén jelent meg a Helikon kiadó gondozásában.) Meglátásom szerint ebben az erős szövegközpontúságban rejlik a Vissza a feladónak! hatalma. Az, hogy nem feltétlenül a leglátványosabb szöveghelyeket halljuk megelevenedni, más lapra tartozik; az elhatározásban szerepet játszhatott az is, hogy az alkotók nem akartak túlságosan vulgárisak lenni. Ugyanakkor egy valami rendkívül jól érvényesül ebben a feldolgozásban: noha Chinaski egy igazi vadbarom, egyszemélyes jeleneteiből mégiscsak kiderül, hogy lelke mélyén – akármilyen nehéz hinni – valamennyire tiszteli a nőket. Amit csinál, hamisítatlan őszinteséggel, saját magát adva hajtja végre, amiért a társadalmi béklyókban élő sokunk megirigyelhetné. És ott van mögötte egy rakás megkerülhetetlen téma: a társadalomból való szándékos kilépés, a lecsúszás, a megalkuvások elutasítása. (Bukowski maga is ilyesmi figura volt: rendkívül komplikált életének első szakaszában az édesapja rendszeresen verte, acne vulgaris bőrbetegség csúfította az arcát, később szürkehályog és tuberkulózis támadta meg. Magánemberi megnyilatkozásaiból tudjuk, hogy vélhetőleg ezek miatt vérbeli mizantróppá vált, de a macskáiért oda volt, imádta a lóversenyt, rendszeresen járt madármegfigyelésekre. Igazi kocsmatöltelék és nőfaló volt: Los Angeles külvárosának összes kocsmájában megfordult, de járt külföldi tévéműsorban is mattrészegen; tucatnyi nőt istenített és alázott meg. Az első elbeszélése a húszas éveiben jelent meg, onnantól viszont mintegy húszéves írói mellőzöttség várt rá, ez idő alatt megannyi alkalmai – köztük tizenegy éven keresztül postai levélhordóit – munkát végzett, amelyek írói alapanyagot szolgáltattak számára. Akadémiai megbecsültséget soha nem szerzett, életét mégis milliós könyveladással rendelkező ikonként fejezte be.)
Szóra érdemes az előadás technikai megoldása: felolvasószínházi módon szólamok kapcsolódnak be a háttérből. Ők többnyire kifejezőbbek a két mellékszereplőnél, akik körbe fogják Chinaskit, de érdemi szerepet nem formálnak. Bukowski, ez a kánonon kívül rekedt, egyszerre nevettetni és elkeseríteni képes zseni közérthetően, frappánsan írt, a stílusa senkiéhez nem hasonlítható (másét viszont szokták az övéhez, például Jean-Paul Duboisnak, a Goncourt-díjat, a legnagyobb presztízzsel rendelkező francia irodalmi kitüntetést idén elnyerő szépírónak a hangját Bukowskiéhez mérni), amivel nem is feltétlenül a minőségre vonatkoztató ítéletet mondok. Ezt a hitvány alakot jó látni a színpadon, de a korábbi színpadi, televíziós és mozifilmes adaptációkhoz (leszámítva az 1987-es Törzsvendég című mozgóképet) hasonlóan ez sem működik olyan jól, mint papíralapon. Nem is baj: Henry Chinaski olyan alak, akit ott kell hagyni, ahol jól érzi magát.
