A híres Le Mans-i vetélkedésről szóló Az aszfalt királyainak az a titka, hogy egyszerűen mindent jól csinál.
A 60-as évek elejére a Ford válaszúthoz érkezett: a vállalatnak valamit tennie kellett, hogy ne veszítse el vevőit, a marketingdivíziót vezető Lee Iacocca (Jon Bernthal) nagy ötlete pedig az volt, hogy szálljanak be a motorsportba. A cég élén álló ifjabb Henry Ford (Tracy Letts) egyből azt tűzte ki célul, hogy a Le Mans-i 24 órás versenyen kell megverni a megmérettetést akkor éppen évek óta domináló Ferrarit, ehhez pedig a világ egyik legjobb konstruktőrét hívta segítségül Carroll Shelby (Matt Damon) személyében. Csakhogy Shelby ragaszkodott ahhoz, hogy autóit a meglehetősen öntörvényű Ken Miles (Christian Bale) vezesse, ez pedig cseppet sem tetszett a feltétlen engedelmességet követelő vezetőségnek...
A történelmi-életrajzi keret és az autósport-tematika miatt elkerülhetetlen, hogy a néhány éve bemutatott Hajsza a győzelemért című filmhez hasonlítsák Az aszfalt királyait, ugyanakkor míg Ron Howard mozija sokkal melodramatikusabb, ez a mű tulajdonképpen sokáig egy laza komédiaként viselkedik, és igazán csak a fináléra kezd el komolyabb húrokat pengetni. James Mangold rendezésében feltűnő, hogy mennyire nem akar rátelepedni a nézőre, hanem hagyja, hogy a film összetevői maguktól érvényesüljenek.
Így bár nehéz lenne egyetlen vonatkozását megnevezni a produkciónak, amelyben igazán kiemelkedő, formabontó lenne, éppen ez a szimpatikus benne, hogy egy olyan letűnt kor lenyomatát viseli magán, amikor a filmkészítés még nem volt verseny, hogy ki tud látványosabb, bravúrosabb, díjakra érdemesebb mozgóképeket alkotni. Napjainkban, amikor minden arról szól, hogy ki tud hosszabb egysnitteseket összehozni, korábban elképzelhetetlen csodákat vászonra vinni, eddig még nem látott technológiai megoldásokat felvonultatni, és még egy színészi Oscart is azt dönt el, hogy ki mekkora megpróbáltatásoknak tette ki magát; üdítő találkozni egy olyan alkotással, amelyet teljesen hidegen hagy az efféle versenyzés. Olyan érzés végigülni ezt a két és fél órát, mintha egy eddig még nem látott klasszikust fedeztünk volna fel az ezredforduló környékéről, amikor még hittek abban, hogy egy jó filmhez csak annyi kell, hogy jól meséljék el.
Alapesetben kétélű fegyver ez a hozzáállás, hiszen a legtöbb ósdi és fantáziátlan mű is is ebből indul ki, csakhogy Az aszfalt királyai tényleg minden ízében fenomenális. Hathatós a kémia Bale és Damon között, akik ugyan nem itt játsszák pályafutásuk legérdekesebb figuráit, de szokás szerint az utolsó gesztusukig beleélik magukat a szerepbe, és megnyerő, vicces, állhatatos főszereplőpárosként viszik el a hátukon a történetet. Ezt kiválóan támogatja a forgatókönyv, amely a cselekmény minden egyes szakaszára tartogat valamilyen konfliktust: Miles és Shelby vagy egymással, vagy a Ford öltönyöseivel, vagy a versenypályán a Ferrarival száll harcba, ezek a küzdelmek pedig folyamatosan tüzelik Az aszfalt királyait - még akkor is, amikor éppen nem versenyautók feszülnek egymásnak a pályán. (Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy nem csak a benzingőz-függőket tudja megragadni a történet.) Ritka, hogy egy két és fél órás játékidő így elrepüljön, de ebből a filmből egyszerűen nem fogy ki a nafta.
James Mangold tehát A nyughatatlan után ismét bizonyítja, hogy az életrajzi film műfaj nem kell, hogy a száraz leckefelmondással legyen egyenértékű, és valószínűleg Az aszfalt királyai lesz az a mozi idén, amelyet bátran lehet mindenkinek ajánlani kortól és nemtől függetlenül. De nem azért, mert egy gigavállalt gyártósorán kiöltek belőle minden egyéniséget, hanem mert a recept néha tényleg ilyen egyszerű, hogy egy szórakoztató filmhez csak remek színészek, izgalmas versenyek és némi dráma és humor kellenek.
Az aszfalt királyai teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
