Britannia Kapitány őrizete alatt is eluralkodik az anarchia az Egyesült Királyságban.
Ráadásul még 1982-ben bekövetkezett a klasszikus brit punk banda 1976-os Anarchy in the U.K. című szerzeményének főtémája, igaz, csak a Marvel égisze alá tartozó Britannia Kapitány szuperhős-fantasy jellegű képregényoldalain, nem kisebb alkotó, mint az egyik legtöbbet hivatkozott képregényíró, Alan Moore tolmácsolásában. A hazai olvasók nagy örömére a Fumax Kiadó egyetlen nagy alakú, impozáns kötetben publikálta nemrég a szerzőóriás eme korai szárnypróbálgatását, amelynél a későbbi zsenialitást a szintén eme időszakban íródott Halo Jones balladája ugyan jobban előrevetíti, de azért a Britannia Kapitány is különösképp élvezetes olvasmány.
A sztori szerint a szegény ember Amerika Kapitánya és az Egyesült Királyság szuperhőse, Brian Braddock, azaz Britannia Kapitány a kiismerhetetlen emberfeletti entitás, Merlin mesterkedésének köszönhetően a párhuzamos világokat átszövő fenyegetés kereszttüzébe kerül. Saját múltjával, ádáz új ellenségekkel, olykor pedig szövetségeseivel is szembekerül, miközben a saját és mások világáért harcol.
A szigetország Marvel-hősének párhuzamos univerzumokkal és a karakterek ezekből származó alteregóival testesen megpakolt kalandjai Alan Moore legpopulárisabb, ugyanakkor legviccesebb alkotását eredményezik. De mit jelent mindez? Leginkább azt, hogy a valaha élt talán legegyedibb módon alkotó képregényíró ebben a művében - igaz, még legnagyobb klasszikusainak megszületése előtt - ha nem is teljesen, de nagymértékben behódolt a mainstream képregénypiac elvárásainak és kötelező sablonjainak. A történet hátterében intelligens egzisztenciális kérdések merülnek fel, némelyik belső monológ pedig könnyfakasztóan zseniális, ám a Britannia Kapitány összességében egy sci-fi akciótörténet telis-tele a látványos szórakoztatást kiszolgáló, sokszereplős harcjelenetekkel. Mindezt gyakran komikus történetábrázolás és karakterkezelés kíséri, néhol rajzfilmszerűvé téve az összképet. Ez a vonás Alan Moore későbbi műveiből teljesen kiveszett, így utólag olvasva ezt a korai darabot meglehetősen furcsának hat a humorizálás, ám összességében működik. Gondolkodóba is eshetünk: ha Moore ért a komédiához, vajon miért mellőzte későbbi történeteiben?
Feljebb szóba hoztam a karaktereket, utalva arra, hogy ebben a sztoriban bizony nem kevés van belőlük. Elképzelhető, hogy ez az oka a figurák összességében véve felületes ábrázolásmódjának. A főgonosz, Őrült Jim Jaspers belépői és ármánykodásai rendszerint hatásosak, ám közben mégis olyannyira hajaz a rivális kiadó Jokerére, hogy az már szinte kínos. Brian Braddock párhuzamos világokból származó alteregói rendkívól keveset tesznek hozzá a sztorihoz, leginkább csak meglehetősen szórakoztató elnevezéseikkel (például Egyes Leszállópálya Kapitány) hódítanak, illetve egyikük szállít egy igencsak gondolkodóba ejtő jelenetet, amely a vérfertőzés egy egészen új szintjét lengeti be az eseményekbe, és nem kizárt, hogy pont ezt a mozzanatot (is) parodizálják a szintén a Fumax által mostanában megjelentetett Deadpool-kötetek. Magának a címszereplőnek sincs sokkal erősebb jelenléte, mint alteregóinak. Britannia Kapitány híján van a karizmának, bár ezt betudhatjuk annak, hogy Moore talán ezzel akarta példázni Merlin hatalmát, mintha azt üzenné: létezhetnek olyan óriási entitások, amelyek mellett még a szuperhősök is eltörpülnek. (Bár ezt elég nagy valószínűséggel csak a lelkemben elnyomott, de néha felböfögő esztéta gondolja.) A képregény legjobb karaktere pont egy olyan alak, aki nem is annyira alak, legalábbis semmiképpen nem ember, hanem a szerves és gépi elemekből összetákolt, külsőre óriásrobot-megjelenéssel bíró Fúria, akinek a mechanikus agyában egymást kergető helyzetértékeléseibe és előre betáplált parancsaiba, na meg a mesterséges intelligencia kételyeibe mi magunk is betekinthetünk. Nagyon érdekes karakterről van szó, ez a kiadvány egyetlen eleme, amely megelőzte korát.
Szórakoztató történet, de nem emelkedik ki olyan magasan, mint Alan Moore legtöbb műve. Viszont ahogy maga az író is kihangsúlyozza a gyűjteményes kötethez írt előszavában, a Britannia Kapitány igazi lelkét és értékét szerzőtársa, Alan Davis rajzai adják. Ő az, aki, ha az elnagyolt karakterekkel nem is tud sokat kezdeni, legalább rendkívül látványosan és változatosan helyezi el a temérdek figurát a lélegzetelállító akciójelenetekben, nem egy és nem kettő hosszú távon is emlékezetes plánnal ajándékozva meg az olvasót. Olyan fontos rajzolóról van szó, aki a képregényt művészeti stílusként, szórakoztató médiumként és önkifejező eszközként egyaránt tökéletesen érti, és tehetségét a műfaj mindhárom minőségében pazarul használja.
Mindezek alapján a Britannia Kapitány egy újabb olyan Fumax-kiadvány, amelyet nem csupán díszkivitele, hanem tartalma miatt is érdemes megvenni, még akkor is, ha ez a tartalom inkább a vizuális megvalósításban mutat kiváló mozdulatokat, míg cselekményvezetése inkább csak "egész jó".
