Luchino Visconti 1960-ban bemutatott Rocco és fivérei című filmje alapján készült el a Nemzeti Színház bemutatója azonos címmel, Vidnyánszky Attila rendezésében.
Adott egy épp Milánóba költöző, szembetűnően vidéki család, valamint az ő szegénységük és társadalmi kirekesztettségük a gyorsan fejlődő nagyvárosban, számos családi összetűzés, tiltott szerelem, box, egy utcalány és jónéhány érzelmi krízis. Az alapanyag elég erős, bár hosszú és tartalmilag sűrű. A nézőnek egy percig sem lankadhat a figyelme a darab közben, mert a bizonyos pontokon zavarbaejtően sok szereplő untalan nyüzsgésében hamar elveszhet a lényeg. Ezen a szándékos, ám a célját nem mindig elérő káoszérzeten valamelyest segít a monumentális díszlet (egy bérházra emlékeztető többszintes, mozgatható acélszerkezet) letisztultsága és átláthatósága. A látvány kiválóan teremti meg az atmoszférát, a romló világváros éjszakáját. Kontrasztos és kifejező, a megszállott milánóiak és a faluból feljövők közötti különbségeket mutatja meg. Érdekes karakterekből sincs hiány, van itt kitagadott szajhától nihilista felsőosztálybeliig minden. Ez a sokszínűség, ez a sokság egyszerre az esszenciája, erőssége és a legnagyobb hibája is a produkciónak. A folyamatos fejkapkodás miatt gyakran a fülünk mellett repülhetnek el a legfontosabb mondatok és kinyilatkoztatások.
Amikor az első felvonás véget ér, joggal kavaroghatnak bennünk vegyes érzelmek. A nézőt gyakran összezavaró, kizökkentő jelenetsorok meglehetősen nehezen állnak össze, ami képes érdektelenségbe fullasztani a közönséget. A szűk két órányi tömör fejetlenség után az ember mégsem érzi azt, hogy amit látott, teljesen inkoherens volna.
Bár meglehet, hogy ezek után maradni a második felvonásra nem olyan magától értetődő, mint amennyire kellene lennie, mégis jó döntés visszaülni a helyünkre a szünet után. A következő etap élesen különbözik az azelőtt látottaktól. Vidnyánszky a hangsúlyt a társadalmi problémákról a személyes válságokra helyezi. Az eddig folyamatosan zsúfolt tér hirtelen kiürül, sorra követik egymást az intim, kevés szereplős jelenetek. A színészek mondataival együtt érthetővé válik az átadni kívánt üzenet is. Kellő türelemmel és átgondoltsággal épül fel a cselekmény egészen az elsöprő erejű zenés-őrjöngős katarzisig. Ezen a ponton végre lehetőségünk nyílik érzelmileg is bevonódni a történésekbe, a látottak hatnak ránk, elgondolkodtatnak. Szinte kár, hogy az előadás nem ezen a csúcsponton ér véget. Nem távozhatunk ezzel a katartikus élménnyel, a darab vége ugyanis egy elnyújtott, önismétlő monológzuhatag.
Intenzív élménnyel léphetünk ki az előadás végeztével a Nemzeti folyosójára. Megmarad bennünk az összezavartság érzése, egyes színészek affektálása, egy kínosan rossz helyre beillesztett Cseh Tamás-dal, de megmarad a letaglózó katarzis, a jól használt metálzene és a remek látvány is. Volt, amikor unhattuk az előttünk zajló eseményeket, máskor pattanásig feszült idegekkel figyelhettük őket. A kérdés még mindig ugyanaz. Ez akkor most jó vagy nem?
