Martin Scorsese sokféle filmet készített több évtizedes karrierje során, de még mindig a gengszterek között érzi magát igazán otthon.

Az ír című régóta várt és csalódást még így sem okozó, nagyívű gengszterhistóriát az igazán fanatikus és kellő víztartó képességgel rendelkező rajongók alkalmi mozivetítéseken is megnézhetik, akik viszont a kényelem érdekében a néhány mérettel kisebb képernyővel is megelégszenek, november 27-e óta a Netflixen részesülhetnek a három és fél órát felölelő élményben. Martin Scorsese mindig is szeretett tartalmas, az átlagosnál hosszabb játékidővel rendelkező óriásmozikat alkotni, ám 210 percig eleddig még ő se nagyon merészkedett. Való igaz, szerencsés időbeosztás kell ahhoz, hogy egy huzamban végigtudjuk nézni, de Az ír több részletben is nagyszerű mozgókép, és egyáltalán nem meglepő, hogy a rendező egyetlen képkockáját sem akarta a vágószoba padlóján hagyni. Jimmy Hoffa és Frank Sheeran keserédes szövetsége ugyanis részletekbe menő értekezést igényel.

Frank Sheeran (Robert De Niro) pisztolylövésektől hangos, törvénytelenségtől terhes életút után megvénülve, egy idősek otthonában ülve számol be életéről a nézőnek, aki a negyedik falat csak leheletfinoman megkocogtató retrospektív narratívának köszönhetően képzelheti magát az egykori bérgyilkost kikérdező riporternek, régi piszkokat előbányászó nyomozónak vagy akár egy szálakat elvarrni akaró családtagnak. Ám akárkik is vagyunk a mesélő számára, az nem változtat a tényeken: az ír Sheeran steakhússal kereskedett, mígnem néhány gengszter, köztük a kiterjedt kapcsolati körrel rendelkező Russell Bufalino (Joe Pesci) is megízlelte áruját. Nem telt bele sok időbe, míg kiderült, hogy Frank megbízható fickó, aki megoldóemberként is profi, így szinte szemrebbenés nélkül eresztette már első néhány áldozatába is a golyókat. Az öltönyös-nyakkendős alvilágban történő menetelése azonban szintet lépett, amikor új barátság, sőt testvériség lépett az életébe a nagy port kavaró szakszervezet-vezető, Jimmy Hoffa (Al Pacino) képében.

Martin Scorsese fiatalon is az egyik legjobb amerikai rendező volt, az utóbbi években pedig többek között arra koncentrál, hogy a leginkább védjegyévé vált, klasszikus gengszterfilm-receptjeit újraértelmezze és bebizonyítsa: a huszonegyedik században is tökéletesen megállják a helyüket. A 2013-as A Wall Street farkasa a mester Casinójának eposzi nagyságú drámáját gondolta újra jó adag pluszkomédiával. Az ír most inkább a Nagymenőkhöz nyúl vissza, hiszen a Casinóval és A Wall Street farkasával ellentétben nem egy bűnügyi birodalom felépítőjére, hanem egy kisebb, hosszú távon mégis fontos sakkfigurájára fókuszál. Ez a gyalog, vagy talán inkább futó nem más, mint Frank Sheeran, aki hosszú évtizedekig festette a falakat (agyvelővel) Jimmy Hoffa és gengszterkörnyezete szolgálatában. Scorsese a Nagymenők narratívájához hasonlóan a Sheeran által képviselt, kisemberibb, a nagykutyákat enyhe áhítattal tisztelő karaktertípus szemén át láttatja az 1960-as évek egyik legkomolyabb, a közigazgatással és a politikával is alapjaiban összefonódó bűnügyi szerveződését.

Martin Scorsese gengszterfilmjei, és általában a műfaj más nagy képviselői is a felemelkedés-tündöklés-bukás témavilágot járják körbe, és ez most sincsen másképp. Sőt mi több, amíg korábban a gengszterek számára legalább egy kis reménysugár pislákolt az alagút végén, addig ezúttal már legelső jelenetükben lóg fölöttük a Halál kaszája, hiszen a direktor minden figura bemutatásakor gondosan feliratozza annak majdani elhalálozási dátumát, és a pontos körülményeket is. Az ilyen és ehhez hasonló újító húzások mellett érezhető, és csodálatra méltó az, hogy a rendező nem szégyell tanulni, még sikerekben gazdag évtizedek után is mer új megoldások után nézni. Ezt a hozzáállást leginkább a szép hosszú snittekben rögzített, az erőszakot rendkívül hitelesen ábrázoló akciójelenetek képviselik, amelyek egyértelművé teszik, hogy Scorsese merített a Netflix irányadó trendjeiből is.

A film elsősorban főtémájában egyedi, ugyanis központi magját nem a szakszervezet működése, nem Jimmy Hoffa karaktere és nem is a maffialeszámolások adják. Hanem Frank Sheeran lelki állapota, és annak változása golyóról golyóra, áldozatról áldozatra. Amikor a szervezett bűnözés világáról beszélünk, gyakori morális kérdés, hogy az ölést hivatásból végző emberek lelkét valóban meglehet-e venni elegendő pénzzel, vagy idővel összeomlanak a bűntudat súlya alatt. Számukra a gyilkolás tényleg csak munka? Sheeran történetében Scorsese leheletfinoman pengeti a lélekharang húrjait, és nem bocsátkozik szentimentalizmusba, ahogy azt korábban sem tette. Inkább bemutatja egy sziklaszilárd, ugyanakkor bűnös életű, de egyenes természetű férfi életútját, aki vénségére joggal fél a végleges elmúlástól és attól, ami egy esetleges másvilágon várhat rá. A produkció fő kérdése az, hogy társai iránti hűsége vagy a felerősödő bűntudat képes nagyobb darabot leszakítani megtépázott lelkéből.

Mindazonáltal Az ír a három és fél órás mozimonstrum nagy egészét tekintve elsősorban mégis régi vágású gengszterfilm, amely a Nagymenők mellett Francis Ford Coppola A keresztapáját is erőteljesen megidézi rendezett komplexitásával és bennfentesség hatását keltő, valóságos maffiaábrázolásával. A klasszikus hatást nem is tudnák nem fokozni a huszadik század legnagyobb színészlegendái, akik még fiatalító CGI-mágiával is olyan karizmát, férfiasságot és sokszínű tehetséget sugároznak, amelyhez fogható előttük nem létezett a filmvilágban, és szinte biztosra vehető, hogy utánuk sem lesz példa hasonlóra. Hiába, amikor Robert De Niro, Al Pacino és Joe Pesci egyszerre teszik a vásznon azt, amire túlzás nélkül csak ők képesek, az méltóan lesz ünnep minden mozirajongó számára.