Amilyen észrevétlen és sejtelmes erők munkálkodnak a föld mélyén, olyan természetes egyszerűséggel zenél a Terra Profonda,  azaz Vincenzo Lo Buglio, Kiss Krisztián és Szabó Mátyás.

A fiúk a Fonó Records gondozásában megjelenő, For the sake of the mountains című új lemezük december 14-i, Fonóbeli bemutatójára készülve avattak be bennünket misztikus, látomásos világukba.

Hetedik éve alkottok együtt. Ez egy erős, mágikus szám, új ciklust is jelöl, de azt is szokták mondani, hogy a hetedik év kritikus…

Krisztián: Igen, épp akartam közölni a fiúkkal, hogy akkor én megyek is....(felnevetnek) Viccen kívül, hét év kétségtelenül hosszú idő. Mondjuk már azt, hogy olyan, mint ha tegnap kezdtük volna el!

Mátyás: Én jól emlékszem a legelső próbán a legelső számunk megszületésére, számomra egészen különleges élmény volt, mindig itt marad velem. Ha azt mondanám, hogy azóta nem változott semmi, az nem lenne igaz, de ugyanakkor olyan sok minden nem változott a közös dinamikánkban, hozzáállásunkban a hét év alatt. Már az elején látszott, hogy valami nagyon energikus dolog van születőben.

A zenétek nagyon sok mindent rejt; egyszerre rusztikus és friss, visszanyúl a népzenei gyökerekhez, felismerhető benne az amerikai blues hatása, nagyon intenzív és szuggesztív. Mégis valahogy kötetlenül, a szabad zene mentén építkeztek folk balladai tartalmú impressziókkal. Ti magatok hogyan határoznátok meg?

Krisztián: Ezekkel a stílusmeghatározásokkal én személy szerint mindig óriási bajban vagyok. Nem tudom mennyire a mi feladatunk, hogy meghatározzuk vagy nevén nevezzük a stílust, amiben működünk.

Mátyás: Nem azzal a gondolatisággal csinálunk zenét, hogy akkor ez most legyen egy blues szám vagy legyen egy folk szám, vagy esetleg valami sokkal szabadabb. Az utólagos hatás és külső megítélés számít.

Vincenzo: Sámánzene, talán ez illik rá leginkább.

És ki a legnagyobb sámán a zenekarban?

Krisztián: Mindenki másban nagy sámán. (Egybehangzóan nevetnek.)

Mennyire építkeztek tudatosan a hatás eléréséhez, amikor dalt írtok? Mi születik meg előbb, a szöveg vagy a dallam?

Krisztián: Az ének és a dallam már együtt megvan, Visu (Vincenzo) hoz egy dalt és azt általában elég sokszor el kell énekelnie. Megfigyeljük az első impulzusokat, hogy mit mond nekünk és utána elkezdjük felépíteni, lekísérni azzal a hangszerrel, ami épp kéznél van. Utána együtt gondolkodunk, hogy annak az adott hangszernek tényleg helye van-e ott. Előfordul, hogy nincs, és akkor kipróbáljuk mondjuk buzuki helyett szaxofonnal. És azért az is elég fontos, ha nem az egyik legfontosabb, hogy Visu miről énekel. De ekkor még csak alapanyagról beszélünk, ismerkedünk a témákkal. Aztán szép lassan bejön a többi hangszer is és elkezdjük lentről fölépíteni. Először csak abban a ritmusban és hangnemben, amiben megszületett. Utána elkezdjük tologatni. Kicsit olyan ez, mint a legózás.

Mátyás: Van olyan is, hogy nagyon sokáig dolgozunk egy számon és utána félrerakjuk, mert valahogy nem vagyunk benne. Aztán eltelik fél év, vagy egy teljes év és egyszercsak felbukkan egy próbán.

Be kell, hogy érjen?

Krisztián: Igen, be kell, hogy érjen. Persze mindannyiunkban folyamatosan dolgozik az első pillanattól kezdve, ahogy Visu elénekli. Számtalanszor volt olyan, hogy Mátyás felhívott, hogy "te figyelj, kitaláltam oda valamit", és akkor megpróbálta elmondani telefonon keresztül, hogy benne hogyan munkál. Aztán Visu is előhozott egy még korábbi témát, hogy az pont jó lenne arra a bizonyos helyre. Tehát vannak ilyen kulcsok, amik utólag nyitják ki a kapukat. A Garden of Woe című dalunknál például ez pontosan így történt. Amikor Visu hoz akár egy új vagy egy régi témát, akkor nem tudatosan nyúlunk hozzá olyan szándékkal, hogy "jaj, ezt csináljuk meg így, mert hogy ilyen meg olyan hatása lesz", hanem nagyon erősen arra figyelünk, hogy a zene merrefele viszi a dolgokat. A zene nagyon sokszor mást akar mondani, szeretnénk valamit, de egyszerűen nem jön össze. Azért nem, mert a zene elviszi egy másik irányba. Azt hiszem mindhármunk nevében mondhatom, hogy ez egy elég különleges energiájú dolog.  Szabados György írt a zene kettős természetéről, hogy félig evilági, félig transzcendens, és bizony mi is tapasztaljuk ezt. Elkészül egy szám, de mégis azt érezzük, hogy még nem olyan, s valahogy arra várunk, hogy a zene mondja meg. És a zene megmondja, mindenféle túldimenzionálás nélkül. Nagyon pici dolgokról van szó, mondjuk például egy egyszerű hangnemváltásról, de ha az megérkezik, akkor jön vele az érzés, hogy "na ez az, erre vártunk".

Mátyás: Nagyon szeretem amikor a próbán eljátszunk egy számot és aztán megkérdezem Visutól, hogy tudja-e hogy most mit csinált és azt mondja, hogy nem tudja. Ilyenkor próbáljuk visszakeresni azt a részt, ahol jött valami, ami átvitte valahova máshova az egészet és utána abba az irányba megyünk tovább. Ez mindig nagyon sejtelmes és izgalmas.

Éppen ez a lényege, a közösen megélt energiák. És ott vannak azok az energiák, amelyek mintha a főhősök belső feszültségeiből, egy felsőbb hatalommal való küzdelméből születnének, hol visszafogottan megszólaltatva, hol pedig igencsak eleresztve. Saját küzdelmek is ezek, melyeket a látomásos szövegekbe ültetsz, Visu?

Vincenzo: Azért nem feltétlen úgy kell elképzelni engem, mint aki otthon lázálmában fetreng, majd néha nagy ritkán felébred és akkor gyorsan lejegyzi, amit látott. Hanem az ember, amiket elképzel, azt szövegbe írja. Ha meg lehetne magyarázni, hogyan működik, akkor talán nem is lenne olyan a szöveg amilyen. De biztosan benne vannak saját küzdelmek is, igen.

Továbbra is a látomásos dalszövegek jellemzőek a most megjelenő albumra?

Vincenzo: Nem bújtam ki a bőrömből azóta sem, vagyis továbbra sem arról szólnak a dalok, hogy lementem a kávézóba és találkoztam Marival. Az ember azt hozza, amije van, ezzel küzd. Tehát igen, maradtunk az eddigi vonalnál.

És a világtengerek vándorának, az olasz képregény klasszikusának számító Corto Maltesének történetei is beleíródnak?

Vincenzo: Olaszországban nagy hagyománya van a képregényeknek. (Megjegyzés: Vincenzo, azaz Visu olasz száramzású.) Corto Maltese egy híres olasz képregény karakter, aki egy örök bolygó hollandi életet élő kalandor, tengerész, folyamatosan mozgásban van és sehol nem állapodik meg. Rengeteg tapasztalatot szerez, de semmi stabil nincs az életében. Akár ő is lehetne egy-egy dal főhőse, de nem feltétlen hozzá kötődnek a dalszövegeink.

Léptetek már fel templomokban, az új lemez anyagát is például a sitkei kápolnában rögzítettétek. Ennyire fontos volt számotokra, hogy a felvétel helyszíne egy erős energiájú tér legyen?

Vincenzo: Ennek nincs ilyen magasztos magyarázata. Badár Sanyitól jött az ötlet, hogy a sitkei kápolnában erre lehetőség lenne. Önmagában persze nagyon jól hangzik az, hogy egy templomról van szó, de ha eleve nem lett volna jó a hely érzésre, akkor nem ott vettük volna fel a lemezt. De igen, nagyon jó volt az energiája és az akusztikája.

Magával ragadó, vulkanikus energiák találkoznak a színpadon a koncertjeitek alatt. Ripoff Raskolnikov előzenekaraként hallottalak benneteket először és bevallom, akkor kissé ijesztőnek találtam, amit csináltatok. Aztán szépen elkezdett hatni és teljesen megfogott. 

Vincenzo: Igen, ezt többen mondták, de én senkinek nem hiszek. (Nevetnek.) Egyébként ami a közönséget illeti, nem várjhatjuk el, hogy mindenki szeresse amit csinálunk, nem is ez a cél. Én is csak bizonyos típusú zenéket hallgatok, így ebből kifolyólag valószínűleg amit mi csinálunk, azt sem hallgatja mindenki, ez nyilvánvaló.

Milyen zenéket hallgatsz?

Vincenzo: Blues alapú zenéket, akusztikus gitáros dalszerzőket, de elektromos gitáros kemény zenéket is.

Pedig nálatok az akusztikus hangszerek dominálnak, a basszusgitáron kívül.

Mátyás: Igen, a basszusgitárt befogadtuk tiszteletbeli tagként. (Nevetnek.) Már csak azért is, mert én úgy szeretek játszani a basszusgitáron, hogy teljesen bejárom. Nem úgy tekintek rá, mint a basszus, ami hozza az alapot, hanem szeretek utazgatni rajta, ahogy Krisztián is a hangszereivel. És ez a kísérletezés fontos része a zenénk fejlődésének is.

Visu, mondhatjuk azt, hogy ezzel a mélyből feltörő energiával neked az éneklés egyfajta stressz levezetés is? Tehát amíg a srácok a hangszereiket járják be, addig te magadat járod körbe?

VIncenzo: Valahol biztosan az is, mert sokszor van olyan érzés, mikor lemegy a koncert, hogy utána minden úgy kiüresedik. Bár ez inkább hosszabb távú dolog. Hangilag nem, de fizikailag azért melós. Persze lehetne máshogy is énekelni, kevesebb energiával dolgozni, de számomra nem lenne értelme. Nagyon sok jó férfi és női énekes van, akik nagyon finom eszközökkel érnek el nagyon nagy hatást, én ezekkel az energiákkal dolgozom, ezen a hatásfokon égek.

Nagyon erős egységként hívjátok életre a zenéteket, abszolút érezhető az egymásra való odafigyelésetek, ami viszi a dalokat.

Krisztián: Igazából Mátyás mondta ezt nagyon jól egy korábbi beszélgetésben talán, hogy mi tényleg szerves részei vagyunk egymás életének, a zene nyelvén pedig félszavakból is megértjük egymást, tökéletes a kommunikáció. Én gyakran előhozom a háromlábú szék példát, mert tényleg olyanok vagyunk. Nagyon örülök annak, hogy nálunk nincs helyettesítési lehetőség, hogy amit egyesével belepakolunk ebbe az egész közös vállalásba, az semmilyen szinten nem pótolható. Mindhárman száz százalékosan szerves részei vagyunk ennek a zenei együttműködésnek.

De arra tesztek néha kísérletet, hogy kiegészültök más hangszeres zenészekkel.

Krisztián: Igen, arra volt példa, a Trafóban és a Kobuciban is egyszer. De olyan nincs, hogy hármunk közül valamelyikőnk ne lenne jelen, csak így tudunk működni.

Elég mély és szuggesztív zene a tietek; s mélységénél fogva a közönségnek időbe telhet, míg befogadja. Azt fölmértétek már, hogy hol, mivel sikerül elcsípni a hallgatóságot, a zenével inkább vagy a szöveggel?

Krisztián: A zene és a szöveg szervesen összetartozik, tehát az alapján nem is tudnánk megítélni ezt. Nyilván mindenkit más fog meg, de az összahatásban bízunk. Persze mint ahogy nem vagyunk gépek, így egyik koncertünk sem ugyanolyan.

Mátyás: Ami a közönséget illeti, sokan megismertek minket ez alatt a hét év alatt s nagyon jó látni, hogy vannak emberek, akik tényleg kíváncsiak a zenénkre, s már visszatérő vendégek a koncertjeinken.

S mit csináltok a zenélésen kívül? Van rendes civil foglalkozásotok?

Vincenzo: Nekem van civil foglalkozásom is, igen, egy irodában dolgozom.

Tényleg? El nem tudom képzelni, hogy csendben ülsz egy irodában. Azt annál inkább, hogy mészárszéken dolgozol és vehemensen csontozod a friss tőkehúst.

Krisztián és Mátyás: (együtt, nevetve) Nekünk ezt soha nem mondta Visu, hogy irodában dolgozik. Mindig csak mondja, de mi sose láttuk!

Mátyás: Mondjuk én is egy ilyen belvárosi 8 órában dolgozó sámán vagyok, de "a zene mindenek felett" jelszóval.

Krisztián: Én magyar népzenét tanítok kicsi gyerekeknek az ürömi zeneiskolában, úgyhogy az én zenei munkám és polgári foglalkozásom fedi egymást, reggeltől estig zenélek. Idén pedig ismét elkezdem a Zeneakadémiát népzene-elmélet szakon.

Bekerültetek az NKA a Hangfoglaló programjába is ebben az évben, ez biztosan újabb távlatokat nyitott előttetek. Az új album terve ehhez a sikerhez köthető vagy eleve megvoltak már az új dalok?

Krisztián: Nagyon örülünk ennek és valóban új lehetőségeket hozott. Természetesen éltünk az NKA adta támogatással, de nem úgy készülünk egy albumra, hogy meghúzzuk a vonalat egy bizonyos dalmennyiségnél. Az új albumunk anyaga már eleve megvolt.

Mátyás: Idénre megérett ez a zenei anyag. Krisztián szokta mondani azt, hogy "van, amit már le kell rakni" és ez is olyan volt, amit már le kellett rakni.

Krisztián: Egy ilyen lemezfelvétel előtt azért összerántjuk magunkat, megnézzük mink van. Egyfajta számvetés történik ilyenkor. Mert ahogy minden változik a világban, úgy mindannyiunk élete is változik óhatatlanul, miért a zene lenne ez alól kivétel? Új dalok születnek, új gondolatok, ezeket összegeztük most is.

Az új albumról igazából vajmi keveset árultak el, nem úgy hármójuk szoros barátságáról és összhangjáról, ami elegendő biztosíték arra, hogy elhiggyük: ismét egy nagyon erős, földközeli energiákkal teli anyag született.

Lemezbemutató koncert:

2019. december 14. szombat este 20.00 óra, Fonó Budai Zeneház