Finisszázsra hív december 11-én az óbudai Esernyős Galéria, ahol a hatdé csoport alkotói mesélnek november óta látogatható tárlatuk alkotásairól. A fiatal képzőművészeket Garami Gréta művészettörténész mutatja be.

„A hatdé csoport 2015-ben alakult eredetileg hét fiatal, különböző végzettségű képzőművész részvételével, akik közül jelen kiállításon négy alkotó szerepel. A tagok 5-6 évvel ezelőtt végeztek a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, és bár szakmai képzettségük más és más − Horváth Csilla festőművész, Lipták Ágnes képgrafikus, Hitter Magdolna és Ilka Rita szobrász −, gondolkodásmódjuk egy közös metszéspont mentén halad. Művészetük közös szegmensét olyan jellemzők alkotják, mint a hagyományos szobrászat hármas térbeli kiterjedésén túli dimenziókban való gondolkodásmód, ami a csoport nevében is megjelenik; a szakmák és médiumok közötti átjárhatóság lehetőségeinek keresése; a látványon túl, magában az alkotó-folyamatban rejlő kifejezési szándék; a szerialitás; vagy az időben kiterjesztett alkotói és befogadói attitűd üzenet-közvetítő eszközként való értelmezése. Munkáikban gyakran visszatér a kísérletező jelleg és a véletlen megidézésének szándéka. Kiállításaik, projektjeik visszatérő gondolata a művészi öndefiníció.

A hatdé csoport, megalakulása óta, több kiállítással szerepelt a kortárs képzőművészeti színtéren. 2015-ben 3. helyezést ért el az újbudai ’56-os pályázaton, 2016-ban az Omnivore Gallery-vel közösen megrendezte a Baleset majd az Egymás mellett középen c. kiállítás-sorozatot. Részt vett a XVI. Miskolci művésztelepen, az ottani munka folyományaként született meg a Kijárat a város felé c. kollektív installációja. 2017-ben Paramnézia címmel kiállítása nyílt az óbudai Budapest Galériában.

Jelen kiállítás, szándéka szerint – a hatdé csoport korábbi projektjeihez hasonlóan – nem egy csoportos kiállítás, amely egyéni alkotók egymástól független munkáit mutatja be egy kiállítótérben, hanem a csoport közösen megalkotott művészi koncepciójának kollektív projektje, melyben a különböző kezek által létrehozott alkotások egyetlen közös gondolatkörhöz tartoznak, azok egyéni leképzésű, de egymással szorosan összefüggő variánsai.

A csoport már 2016-ban a művészeti túlélés jegyében szervezett egy kerekasztal-beszélgetést (Open Pool), amelynek központi témaköre a fiatal képzőművészek intézményi keretekből való kikerülése utáni lehetőségeinek és nehézségeinek feltárása volt.

Az Esernyős Galéria kiállítása, amely az „Az vagyok, akinek képzelem magam” címet viseli, továbbviszi a hatdécsoport korábbi projektjein is tapasztalható művészi önreflexió szándékát és tematikáját. Az alkotók, munkáikban elsősorban önmagukról mint művészről gondolkodnak és vallanak, és kőkemény őszinteséggel szegezik maguk felé a Művész lettem-e? Művész vagyok-e? vagy a Ki egyáltalán a művész? egyszerre öndefiniáló, identitást kereső és ugyanakkor egzisztenciálisan szorongató kérdését.

A gyerekkorunkban önmagunkról alkotott kép nagymértékben meghatározza a szakmai preferenciák kialakulását és a szakmai életpálya megválasztását. Később, a jelenben kialakított önkép szorosan összefügg a szakmai elégedettséggel.

E gondolat körül forog, szó szerint és szimbolikusan, Horváth Csillának az Esernyős Galéria kiállítóterének közepén álló Egymás után című munkája. Az életnagyságnál valamivel kisebb mozgó objekt nem készen kapott tárgyakból álló installáció, hanem tulajdonképpen egy pvc-ből, könnyű fa-anyagból, dekorláncokból és fémcsövekből megalkotott, festett, hiperrealista szobor. A valahonnan a 80-as évekből itt ragadt játszótéri tárgy, az egykor legkedveltebb időtöltés és játék, a hinta − a szárnyalás, az alkotás, a művészet allegóriája −, mára öreg, megkopott mérleggé változott. Rúdjának másik oldalán a felnőtt élet súlya függ kérlelhetetlenül, a művészlét és az egzisztenciális kérdések állandó dilemmájának és monoton körforgásának allegóriáját fogalmazva meg.  Az objekt médiuma, anyaghasználata, ez a könnyített, ál-jelleg is, az alkotó önmeghatározásának gondolatát hordozza, hiszen Horváth Csilla fiatal festőművész civil mivoltában díszletfestőként keresi a kenyerét. Ugyanakkor az alkotásban rejlő kiegyensúlyozott balansz és az egyenletes mozgás egy határozott jelenlétet és stabil előrehaladást is érzékeltet, és az önismeret, a személyiségfejlődés folyamatos, állandó feladatára is utal.

Hitter Magdolna szobrász Köz című munkája szintén egy térbeli installáció. Két nagyméretű, téglatest formájú objektumból áll, amelyek olyanok, mintha valamilyen nagymamától örökölt, fontos emlékeket őrző ülőpamlagok lennének. Mintha azonban ezt a régi, simogatható, steppelt puha anyaggal burkolt bútort az állandósult költözések során és a helyhiány miatt inkább az oldalukra állították fel. Másrészt az egymás felé forduló felületükön kialakított nyílások ablak-szerűsége, valamint a forma tömbszerűsége és zsúfoltsága épület-jelleget is kölcsönöz az alkotásnak. Eközben a bordó bársonnyal borított belső, az élet valós, mindennapi kíméletlen játékából, bábszínházat varázsol, ahol a különböző szerepekbe zárt bábukat ismeretlen erő mozgatja. A falakkal eltakart, fehér bábok testéből a nyílásokban mindössze egy-egy részletet látunk, melyek a művészi öndefiníció − különböző szerepekben, szituációkban, funkciókban és emberek közötti kapcsolatokban megélt − képei: az örök kapaszkodóé, az ismeretlenbe is fejest ugró bátoré vagy a bezáruló ablakoknak csakazértis ellenálló erősé. De Hitter Magdolna figurái közt ott van a tehetetlenné váló és a mélybe lerántott zuhanó alak is, vagy az egyenesen ülő és mindig fegyelmezetten tanuló-dolgozó én élménye. Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik a tanári és művészlét dilemmájáról, és az irányított bábbá váló, levegőért küzdő egyén állapotáról szóló video-munkája is.

Ilka Rita installatív és egyben a hagyományos szobrászat jellemzőit is felmutató munkája az Akárkik címet viseli. A posztamensekből kialakított játéktérben hófehér, tisztaságot tükröző, klasszikus arcú, törékeny porcelánbabákat láthatunk, mozgatható puha textiltesttel. A múlt századok arisztokrata családjainak játékaként ismert porcelánbabák, melyekkel a kislányok nem is annyira játszottak, hanem inkább az úri öltözködés és viselkedés szabályait vagy a babaházon az úri otthon berendezését gyakorolták a felnőtt nővé válást tanulva ezzel, Ilka Rita munkájában bájos, de díszes ruha és környezet nélküli, egyszerű, csupasz és komolyarcú babákként jelennek meg. Különböző mozdulataik, tevékenységük bármikor változtatható, felruházottságuk még alakulóban van, eltérő szerepeikkel a Ki leszek, ha nagy leszek? játékát játsszák. Egyszerre játékok, babák, gyermeki önképek, akikből még akárkik lehetnek, és ugyanakkor a jelen öndefiníciós allegóriái, önarcképek − a művész, a tanár, a nő − párhuzamos szerepei a felnőtt élet színterén, melyekben az egyén lényegileg mégis mindig ugyanaz marad. Ilka Rita munkájában játék és művészeti alkotófolyamat egymás metaforájává válik: a művész úgy oldódik fel az alkotótevékenységben, ahogy a gyerek feledkezik meg mindenről a játék során.

Lipták Ágnes képgrafikus ceruzával készített, Gyerekkor című rajzai az üresen maradó világos felületek és a fekete sziluettként megjelenő démonszerű gyermek vagy ördögalak kontrasztjára épülnek. A sötét figura olyan értelmetlen működések és szokások szimbólumaként jelenik meg a kompozícióban, amelyekkel felnőtt korunkban is küzdenünk kell.

Talán a kiállítás legszemélyesebb és egyben legmegrázóbb alkotása Lipták Ágnes csipesszel felfüggesztett, száradó fotókként installált grafikai sorozata. Ágnes autoimmun betegségének következtében, melyben a szervezet önmaga ellen fordul, mindennapos fájdalommal küzd. A szellemszerűen megjelenített, dombornyomatként ábrázolt testek a sorozatban, mint egy naplóban, egy-egy napot jelentenek, rajtuk, a test különböző pontjain kiszámíthatatlanul megjelenő fájdalommal. Ehhez a munkához kapcsolódik még egy kizárólag szöveget tartalmazó, egyfajta ősi jelleget hordozó, archaikus látványú lap is, amelyen imaként vagy mantraként ismétlődik a Napról napra egészségesebbnek érzem magam mondat.  A teljes sorozat címe: Kösz, jól vagyok., ami a kiszolgáltatott ember mindennapi válasza az udvarias, de a felszínnél mélyebben közösséget vállalni nem képes környezet kérdésére.”