A Portré a lángoló fiatal lányról nehézkes felütése után végül könnyedén az év egyik legjobb romantikus filmjévé válik.
Celine Sciamma szinte egész pályafutását a női sorsok, társadalmi jellegű porték megfilmesítésének szentelt, legújabb és egyben legkifinomultabb alkotása azonban nem korunk Franciaországának átlagembereit, hanem a 18. századi arisztokráciát veszi alapul. A Portré a lángoló fiatal lányról azonban a korhű köntös ellenére is felettébb modern film, és ez még csak nem is veszi ki magát ellentmondásosan benne.
Marianne (Noémie Merlant) egy mindentől távol eső, kis bretagne-i szigetre érkezik, hogy portrét fessen az ottani grófnő eladósorba került lányáról. Azonban az alany, Héloïse (Adéle Haenel) nem könnyíti meg a dolgát: mivel esze ágában sincs megházasodni (a korábban apácaként élő lány elhunyt nővérétől örökölte meg ezt a feladatot), Marianne-nak titokban kell dolgoznia, fedőtevékenységként pedig társalkodónőként figyeli meg Héloïse-t munkájához. Az együtt töltött idő hatására azonban nemcsak barátokká, hanem előbb-utóbb szeretőkké is válnak.
A Portré a lángoló fiatal lányról eleinte rendkívül ingerszegény film, ami némileg visszaüt a nézői élményre, főleg, hogy a játékidő első felében még a két főszereplő kapcsolata sem kezd el kibontakozni. Nehéz nem elveszíteni az érdeklődést ezen a szakaszon, ugyanakkor annyiban védhető ez az alkotói döntés, hogy mindez éppen azt hivatott bemutatni, hogy mennyire sivár volt egy nő élete annak idején. A történetnek helyt adó kastély üres és dísztelen, az azt körülvevő tengerpart hasonlóképpen kihalt, és egy-két jelenetet kivéve gyakorlatilag ugyanannak a négy szereplőnek az eseménytelen mindennapjait követhetjük. Héloïse meg is jegyzi, hogy azért volt szívesebben apáca, mert ott legalább a zene élete részét képezte, és valószínűleg leendő házasságában is leginkább az unalomtól és céltalanságtól tart.
A film feminizmusa éppen attól rendkívül diszkrét, hogy nem tragédiákkal akar sokkolni, hanem ezeknek az elpazarolt életeknek a tragédiájára ébreszt rá. Ezekben a látszólag különösebb mesélői szándék nélkül elénk tárt női sorsoknak éppen az a nyomasztó tanulsága, hogy egyformán kilátástalanok és jelentéktelenek, hogy még csak a milliókat inspiráló dicső mártíromság sem adatik meg hőseinknek, hanem viszonyuk örök titokként sikkad el a történelem hullámai között. De a mű tulajdonképpen ettől is igazán hiteles és bensőséges, hogy nem tolakszik hangzatos kiáltványokkal, látványos érzelmekkel nézőjére.
Például ritka az olyan romantikus mozi, amely ennyire visszafogottan lenne erotikus. A főszereplőket soha nem látjuk aktus közben, ugyanakkor Sciamma rendezésében egy-egy pillantásnak, mondatnak, érintésnek is hatalmas szexuális töltete van, és elképesztően lírai, ahogyan Marianne és Héloïse szerelmét szinte kizárólag ezeken az apróságokon keresztül élhetjük meg. Nem véletlenül emlegetik a Portré a lángoló fiatal lányról előképeként a sokkal explicitebb, ugyanakkor szélsőségesnek szintén nem nevezhető Szólíts a neveden-t, csak ezúttal a fülledt toszkán nyár helyett egy a szeles, kietlen környezeten kell, hogy átüssön a szerelem izzása - és ne legyen kétségünk afelől, hogy átüt.
A Portré a lángoló fiatal lányról tehát minden elvárásra rácáfol: papíron rendkívül egyszerű és távolról sem forradalmi mozival van dolgunk, de finom, már-már rejtett működése miatt mégis felejthetetlen és részletgazdag élménnyé válik. Marianne és Héloïse viszonya egyszerre foglalja magában a beteljesületlen szerelemet, a korszak által elfojtott és eltorzított nőiességet és a művészet egészen kiszámíthatatlanul ható erejét, és ezt még a döcögős kezdés sem tudja semmissé tenni.
A Portré a lángoló fiatal lányról teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán
