„Szerintem nem lehet olyan igazsághoz ragaszkodni, amely nem veszi figyelembe, hogy emberek vagyunk” – véli a tatabányai Jászai Mari Színházban bemutatott Szutyok egyik főszereplője, Crespo Rodrigo.

A Guelmino Sándor által rendezett Pintér Béla-darab Attiláját alakító színésszel az igazság, az erkölcs, a rend és a művészet fogalmainak relativitásáról beszélgettünk.

Viszonylag kevés Pintér Béla-darabot mutattak be eddig más társulat előadásában – miért éppen a Szutyokra esett a választásotok?

Pintér Béla drámái a saját társulata számára készülnek és a saját próbamódszerével állnak össze, de egy-két művét máshol is színre vitték már, például a Parasztoperát, vagy éppen a Szutykot – innen vette Guelmino Sándor az ötletet, hogy mi is megpróbálkozhatnánk egy Pintér-bemutatóval. Ez egy remek darab, szóval nem kellett engem győzködni, azonnal rábólintottam. Persze ilyenkor mindig benne van az emberben, hogy mi újat lehet mutatni az „eredetihez” képest. Pintér Bélát nincs értelme még „pintérbélásabban” bemutatni. De nagyon régóta dolgozunk együtt Sanyival, így biztos voltam benne, hogy talál egy új formát a Szutyoknak – azt hiszem, ez így is lett.

A Pintér-féle rendezésben Friedenthal Zoltán alakította Attilát. Másfajta felkészülést igényel egy olyan szerep, amelynek nincs túl nagy játszási hagyománya, vagyis mindenki egyetlen – az „eredeti” – előadáshoz viszonyítja a ti játékotokat?

Szerintem inkább az a nehezebb, amikor túl nagy hagyománya van egy szerepnek. A sokadik III. Richárd, a sokadik Hamlet, a sokadik Švejk – hogy egy saját példát hozzak – számomra nyomasztóbb tud lenni.

A darab műfaji meghatározása: tragikomédia. Hol próbáltad elhelyezni a figurádat tragikum és komikum mezsgyéjén?

Sanyi egyik célja az volt, hogy még inkább felerősítsük a tragédia és a komédia egymás mellettiségét, feszültségét az előadásban. Úgy fogalmazott, hogy számára olyan ez a darab, mintha a South Parkot vegyítené Csehovval. Ha ez így van, akkor az Irént játszó Bakonyi Csilla és én képviseljük a csehovi vonalat. A többiekhez képest talán kevésbé kontúros Irén és Attila figurája. Viszonylag kevés olyan helyzet van, ahol a többiekéhez hasonlóan elrajzolttá válik a szerepük – ez szándékos a részünkről, hiszen végül is ennek a két embernek a kapcsolatát követjük végig. Nagyon pontosan kell eljátszanunk egy olyan konfliktust, amit megpróbálnak ugyan megoldani, de mégis belekényszerülnek egy döntésbe – Rózsi és Anita örökbefogadásába –, amiért maguknak és egymásnak is hazudva megpróbálnak kiállni, azt bizonygatva, jobb lesz ez így. Mindaddig nem vesznek tudomást arról, hogy rossz döntést hoztak, amíg már nem lehet mit csinálni.

Azért az ő figurájukban is vannak komikus momentumok – elég, ha Attila színházrendezői ambícióira gondolunk…

Persze, hiszen az ő személyiségében is benne van az esendőség, a szánnivalóság. Az tényleg elég komikus, ahogy ő képzeli el a színházat. A nézői reakciókból is látszik, hogy vannak megmosolyogtató mozzanatok Attila és Irén történetében, de szerintem korántsem ez a hangsúlyos – vagy nem úgy, mint mondjuk a falusiak, illetve a két állami gondozott lány esetében. A darab úgy indul, hogy van egy pár, akik gyereket szeretnének, de összetörik az álmukat, méghozzá elég morbid, kegyetlen és abszurd módon. Az abszurditás ellenére nekünk mégis a helyzetben rejlő drámát kell megjelenítenünk, mert ez az egész mű kiindulópontja. Ez az a pont, ahonnan elindul a lavina, mert innentől kezdve szeretnének örökbe fogadni egy gyereket – főleg a feleség –, és ettől borul fel az életük, sőt az egész falu élete.

Az egyik örökbe fogadott kamaszlányt, a visszataszító külsejű Rózsit – gúnynevén Szutykot – viszont sehogy sem sikerül megszeretniük. Miért nem?

Nemcsak a külseje miatt, ez elég hamar kiderül. Hiába mond ki Szutyok adott esetben igaz dolgokat, az a kegyetlenség, ahogyan az álláspontját képviseli, senki számára nem teszi szerethetővé. Szerintem nem lehet olyan igazsághoz ragaszkodni, amely nem veszi figyelembe, hogy emberek vagyunk. Ez a könyörtelen igazságigény vezeti őt a darab végére a szélsőséges rendpártiság irányába – ez pedig nemcsak Attiláéknál okoz drámát, hanem például Etuskáéknál (Egri Márta) is.

Nem inkább arról van szó, hogy Szutyok a saját túlélése érdekében mindent egy magában kialakított, szigorú erkölcsi rendhez próbál mérni?

Hát, köszönöm szépen azt az erkölcsi rendet, amelynek a nevében képes lenne bárkit kicsinálni. A történet végére teljesen fanatikus lesz, de ha végignézünk a jeleneteken, ez a fanatizmus mindvégig benne van a jellemében. Állandó konfliktusban van a világgal, nyilván azért, mert magával sincs kibékülve, ennek pedig nem tud másmilyen feloldást adni. Hiába csináltatja meg a fogait, és lesz kevésbé csúnya, a lelke, a gondolatai, az érzelemvilága, a reakciói nem változnak semmit – sőt, egyre felszabadultabban viszi véghez mindazt, amit elkövet.

Visszatérve Attila és Irén színházi munkásságára: szerinted mi a jelentősége a dráma szempontjából, hogy ők maguk is művészek?

A mi felfogásunkban ők a faluban „az” értelmiség. Feltételezzük, hogy a városból kiköltözött értelmiségiekről van szó, akik az önmegvalósítás vágyával vidéki életre rendezkednek be. Mindent ők intéznek a faluban ától cettig, a mosdatástól és a favágástól a bevásárláson keresztül az ügyek intézéséig. Nincsenek gyerekeik, viszont törődni akarnak másokkal, van bennük szeretet, jó érzés és azért valljuk be, megvan bennük a vágy, hogy ők itt fontos emberek lehetnek. A többiek hallgatnak rájuk, „jó királyok” a faluban. Gondoskodóan viszik az ügyeket, de persze nem teljesen önzetlenül. Van egy olyan árukapcsolás a dologban, hogy „mi segítünk nektek, ti ajnároztok minket” – ez egy ideálisnak tűnő felállás. Ebbe a teljességbe tartozik az Attila által vezetett falusi irodalmi színpad is.

Öntükröző mozzanatnak tekinted a „darab a darabban”-jelenetet, amelyben egy részletet láthatunk Attilának a csurgói színházi találkozóra készített rendezéséből?

Ha komolyan vesszük a zsűrielnök, Regős János (Kardos Róbert) monológját, akkor az eddigi rendkívül erőltetett rendezései után Attila végre eltalált valamit. Nyilván nem véletlen, hogy az előadásukban feldolgozott népballada arról szól, hogy egy anya elhagyja a gyermekeit, mert inkább a pénzt választja. Attila és Irén pont fordítva vannak ezzel, mindent megadnának egy gyermekért – tehát mind a kettőjüket nagyon személyesen érinti az általuk színre vitt előadás. Tételezzük fel, hogy tényleg hat ez a darab. Lehet, hogy a többi még rosszabb volt, de ebben a merítésben ők kapják meg a rendezői díjat, a legjobb női szereplő díját, és a legjobb mellékszereplő díját – tehát ez azt jelenti, hogy itt valami sikerült a társulatnak. Persze vicces, hogy Attila a darabja csúcspontján az Emanuel dallamára fűz fel egy népdalt, de kérem szépen, ez egy szabad művészet, és Regős Jánosnak ez tetszik.