Damon Lindeloftól évtizedeken keresztül követeltünk válaszokat, a Watchmen az első műve, amelytől kapunk is – de jól jártunk ezzel?

A 80-as, 90-es évek annyi klasszikusának készült mostanában feldolgozása, hogy egy újabb címre már fel sem kapjuk a fejünket. Az HBO azonban egyáltalán nem az olcsó nosztalgiában utazik (mint azt az eredetijét bámulatosan újraértelmező Westworld esetében is láthattuk), Damon Lindelof Watchmenje pedig abszolút illik a csatorna érettebb, presztízs-szerűbb popkultúra-csinálásához. Ugyanakkor a szériának nem volt könnyű feladata, hiszen minden idők legünnepeltebb képregényének továbbgondolására vállalkozott, ráadásul egy olyan alkotóval a háta mögött, akit film- és sorozatnézők milliói utáltak meg azért, mert nem adott (méltó) választ addiktív rejtélyeire.

A politikai szélsőségekkel gyakran összefonódó rajongói csoportok felháborodását pedig csak fokozta, amikor az első epizódból kiderült, hogy a Watchmen-sorozat a 80-as évek nukleárisholokauszt-rettegését a faji feszültségekre cserélte. A történet egy napjainkban játszódó folytatás lett, amelyben a szuperhősök betiltása után a rendőrökből lett titkolt kilétű igazságosztó, ugyanis egy Rorschach-maszkot viselő KKK-utódszervezet az egész rendőri testület létét fenyegető hatalomra tett szert. Az alaphelyzet ennél természetesen sokkal komplexebb: több epizódnak is el kell telnie, mire a sorozat teljesen kibontja, és legalább ennyi időre van szükség ahhoz is, hogy kiderüljön, mi köze van mindennek Alan Moore és Dave Gibbons legendás művéhez.

Ugyanis Lindelof minden korábbi munkájánál ambiciózusabb és öntörvényűbb mozgóképet alkotott. A Watchmen A hátrahagyottaknál is meredekebb kanyarokat vesz, és fittyet hány minden történetmesélői szabályra. Például hiába áll mindössze kilenc epizódból és varrja el ez alatt - alkotója ígéretének megfelelően - az összes szálat, rendkívül szerteágazóan indul, és gond nélkül letér a kijelölt ösvényről, hogy egy-egy karakter múltjának szenteljen komplett epizódokat. Sokszor lehet olyan érzésünk, mintha egy antológiasorozatot néznénk, amelyet jóformán csak az univerzum meg a központi rejtély tart össze, ugyanakkor a változatos korok, stílusok, hangulatok, témák és eseménysorok mégsem ütnek el látványosan egymástól.

Ehhez valamennyire szükséges az a nézői mentalitás is, hogy ne akarjuk azonnal összeilleszteni a kirakós összes darabját, és több epizódon keresztül előlegezzük meg a bizalmat, hogy valami ki fog kerekedni a Watchmenből. Lindelofot ismerve ezt nem könnyű megfogadnunk, de ha nem írtuk le egyből a sorozatot, akkor valószínűleg eleve megvan bennünk a szükséges nyitottság. A szálak összeéréséig is élvezhetjük a kis léptékben is bravúrosan építkező írást, az elsőrangú alakításokat, a lendületes rendezést és a Trent Reznor - Atticus Ross páros lebilincselő zenéjét.

De a fő kérdés természetesen így is az, hogy megéri-e belefektetni ezt a kilenc órát a Watchmenbe, vagy a sorozat - mozógkép-elemzésekben egyre divatosabb szóval - csak egy "blöff"? Ezt a kérdést muszáj kettébontani, hiszen egyszerre implikálja, hogy a Watchmen milyen széria és hogy a Watchmen milyen Watchmen. Az eredeti és a feldolgozás kapcsolata ugyanis valóban kritikus pontnak bizonyul, de egyáltalán nem a dühös rajongók által vélt eretnekség miatt. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy bár a Watchmen cseppet sem nevezhető szolgai folytatásnak, a képregényhez fűződő viszonya mégis gúzsba köti. Ugyanis Lindelof sokáig a másik végletbe esik, kényszeresen próbálja kiforgatni, átértelmezni az eredeti művet, módszeresen menve végig annak motívumain, de ezzel a hozzáállással a mű tulajdonképpen még inkább az alapanyag foglya marad. Az évad közepére szép lassan világossá válik, hogy Lindelof újra és újra azt a trükköt akarja előhúzni, hogy (szerinte) milyen ötletes és már-már polgárpukkasztó módon tud reflektálni Moore-ék alkotására. Ami természetesen azoknak egyáltalán nem poén, akik nem olvasták a képregényt, de tulajdonképpen a többiek számára sem, hiszen így a két alkotás kapcsolata kimerül abban, hogy ugyanazt a motívumrendszert használják. A Watchmen jó ideig gyakorlatilag egy rajongói teóriáknak szánt fórum mozgóképes változataként fest: apokrif szórakozás, amely kis adagban szellemes, nagy adagban fárasztó, de alapvetően semmilyen formában nem gyarapítja az eredetit.

A "blöff"-től rettegők tehát megnyugodhatnak: Lindelof-műtől szokatlan módon kérdéseinkre egészen hamar csattanós válaszokat kapunk, de ennek nem örülhetünk felhőtlenül. Az ötödik résztől potyogtatni kezdett fordulatok ugyanis pontosan arról szólnak, hogy hogyan tudja a Watchmen lecsapni még az eredeti szerzők által fel sem dobott labdákat is. Ezeknek a leleplezéseknek nincs jelentősége, súlya (már amennyiben nem azzal töltöttük az elmúlt 35 évet, hogy a képregény nyitva maradt apróságain agyaljunk), már csak azért sem, mert sem a régi, sem az új karakterek nem kapnak megfelelő alapozást a sorozatban. Ezt csak tetézi Lindelof koncepciójának Dr. Manhattan-i csapdája: ahogyan a kék istenség megszületésekor a szuperhősök különlegessége is odalett, úgy az új Watchmen teljesen abszurd világa is megölte a döbbenet lehetőségét - min lepődjünk meg egy olyan történetben, ahol bármi megtörténhet?

A nyolcadik részben mégis összejön végre a vágyott képregény-parafrázis, de egyáltalán nem azért, mert a sorozat itt jobban, máshogyan működik, hanem paradox módon éppen azért, mert itt tudunk a legjobban elvonatkoztatni az alapműtől. A Watchmen antológikus jellege miatt ugyanis a legtöbb epizód tökéletesen működik akkor is, ha nem a képregény kontextusában értelmezzük, és abból csak a kiinduló információkat használjuk fel. Az ötödik rész például mesteri portréja 9/11 utóéletének, amelyet az 1985-ös események végkifejletére értelmez a sorozat. De ugyanilyen történeteket találhatunk magányról és elfogadásra vágyásról, tragikus szerelmekről, generációkon végigvonuló traumákról, és végeredményben ezek a gondolathuzalok tartják össze és teszik naggyá a Watchment.

Tehát óhatatlanul is az lehet az érzésünk, hogy a képregényes alapok kevesebbet adtak, mint amennyit elvettek azzal, hogy meghatározott mitológiához kötötték Damon Lindelof történetét. Az évadzáróból világlik ki igazán, hogy a Watchmen minden szabályt felrúgó szerkesztése, abszurd húzásai ellenére is tulajdonképpen tőről metszett képregény-adaptáció, tartalmilag-formailag konvencionális hőstörténet, amely konvencionális katarzisokra épül. Ennek ellenére nem szabad lekicsinyelni, hiszen a sorozat még így is a színvonalas, fantáziadús feldolgozások táborát gyarapítja, azt pedig maximálisan kihasználja, hogy nem három órába kell 30 hőst belezsúfolnia, hanem akár teljes epizódokat is szentelhet nekik, miközben eredetije szellemiségéhez hűen a műfajban jellemzőeknél érettebb, komolyabb témákkal foglalkozik.

A Watchmen teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán