„Nem habkönnyű a mesém – de nem is csapok be senkit a beharangozókban.”
Az élet néha vicces, az élet néha nevetséges, az élet néha tragikomikus. Az élet egy végtelen történet, és csak rajtunk áll, hogy nevetünk-e, ha mégis vége. Az élet egy ellentmondásos monodráma – ahogy az teljes valójában kiderült legutóbbi színházi élményem kapcsán.
A szomorúság és a nevetés nem egymás ellentétei, sőt: remekül ki tudják egészíteni egymást, és erre (is) jó példa Barabás Tamás önálló estje, a Pekingi ősz, amihez valóban a stan-up tragedy műfaj illik a legjobban.
Az előadás formája és kerete nemesen egyszerű: jön egy ember, leül és mesél a saját életéről. Történeteket, jeleneteket, gondolatmeneteket és megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseket oszt meg velünk – és olyan intim helyekre kalauzol minket, ahol akár feszenghetnénk is. De nem tesszük, mert Tamás sem teszi. Nem jön zavarba attól, milyen mély rétegeit engedi láttatni: csak ül és mesél, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. (Az.) (Csak talán hallgatni felejtünk el néha.)
Tamásban akkor született meg az előadás ötlete, amikor előző társulatával befejezték a közös munkát, és a kialakult vákuumban egyre inkább feszítette, hogy valami érvényeset kellene mondani a máról, az ötven éveiről, a félelmeiről és a kételyeiről. A felmerülő darab-ötletek társak hiányában elvetette, így alakult ki egy számára új keret: a monodráma.
Engem nagyon foglalkoztatott a kérdés, hogyan szedi össze egy író egy előadás anyagát – elvégre saját magáról mindenki órákat tud mesélni, de egy jól és okosan szerkesztett, ívvel rendelkező egyszemélyes előadás története azért más tészta.
Tamás így fogalmazta meg a választ:
„Kavargott bennem rengeteg érzés és gondolat. Meghalt anyám, akitől a betegsége (demencia) miatt elbúcsúzni sem lehetett igazán - és vele valahogy az egész addigi életem. Jön helyette egy biztosan rövidebb új, amiben semmi sem áll olyan szilárdan, mint a belakott régiben.
Gondolkodtam a dolgokon, és amely ötlet vissza-visszatért, azt formálgattam, szigorúan fejben. Írni csak akkor kezdek, amikor már tetszik, ami összeállt bennem. Tudtam, hogy ha csak magamról beszélek, az nem érdekel senkit (jó, pár embert talán igen…), így azokra a kérdésekre koncentráltam, amiket általánosnak, gyakorta előfordulónak gondoltam, és a saját életemből vett történetekkel csak érzelmileg megtámasztottam, átélhetőbbé tettem. Aztán segített a dramaturgia, hogy menjünk valahonnan valahová.
És hogy ez milyen érzés? Mint a többi igazán jól sikerült szerepben játszani, nincs különbség, csak itt ki tudom próbálni az igazi szabadságot. Nem habkönnyű a mesém – de nem is csapok be senkit a beharangozókban.”
Az előadásban nem csak Tamás saját szövegei hangzanak el, hanem bele-belecsempészett pár idézetet is – ami azért érdekes, mert nehéz őket észrevenni, olyan szépen találják meg a helyüket a Pekingi őszben, ami így, ha esetenként észrevétlenül is, nyit egy tágabb értelmezési sík felé, amiben az egyéni mesélő hirtelen általános alannyá is válik a maga megismételhetetlenségében.
Barabás Tamás nem kéri, hogy az előadás közben nevessünk vele, vagy rajta. A Pekingi ősz nem ígér felhőtlen mókát és kacagást: ez az előadás azt kínálja, amit az élet. A keserédes fanyart, a kérdőjeleket, a rajtunk kívül álló körülményeket és a rádöbbenéseket.
Ez egy végletekig lecsupaszított monológ - egy meztelen emberi lélek, aki a kendőzetlen igazságot keresi velünk együtt, de ő nem fél bevallani. Ez nem komédia: ez bátorság.
A befogadásához szerencsére elég, ha csak nyitottak vagyunk és tudunk figyelni – ezt pedig legközelebb február 5-én, 19.00 órától tehetjük meg.
FB esemény itt.
