Ki gondolta volna, hogy több tucat filmadaptáció után lehet még ennyire újszerűen és izgalmasan mesélni Drakula gróf karakteréről?

Bizonyos mintázatok eredetiségük, különlegességük vagy akár merészségük okán olyan mélyen beágyazódnak a populáris kultúrába, hogy a közönség éveken, vagy akár évtizedeken át képtelen megunni őket. Az ilyen mintázatok közé sorolhatunk bizonyos műfajokat (romantikus komédia, bosszúsztori vagy újabban a young adult adaptációk és a szuperhősfilm) vagy időtálló történeteket és a bennük szereplő karaktereket. A moziba járók és a tévénézők számos alkalommal találkozhattak már Sherlock Holmesszal, Godzillával, James Bonddal, Jason Voorheeszal vagy jelen cikk központi alakjával, Drakula gróffal. A tizenkilencedik század vérszívó vámpírurának kárhozatban és elfojtott szexuális frusztrációban bővelkedő története alapjaiban határozta meg modern kultúránk formálódását egészen onnantól, hogy Bram Stoker megírta a grófot bemutató, eredeti regényt 1897-ben. A mozgóképvilág hamar rákapott a témára, a legelső, magyar filmadaptáció elveszett, ám az 1922-es, nem jogtiszta, így címváltoztatásra kényszerített Nosferatu, majd az 1931-es óriásklasszikus Drakula évszázados lavinát indítottak el. Max Schreck és Lugosi Béla után minden idők leghíresebb vérszopóját olyan remek színészek keltették életre, mint Christopher Lee, Klaus Kinski, Leslie Nielsen, Gary Oldman, Gerard Butler, Luke Evans és sokan mások. A BBC és a Netflix legújabb, háromszor másfél órás minisorozatában Claes Bang ízlelheti meg a halandók vérét, méghozzá Mark Gatiss és Steven Moffat vezénylete alatt, akik egyszer már végrehajtottak egy bravúros formabontást a Sherlockkal.

Ahhoz, hogy a világhírű nyomozó után a talán még nagyobb ismertségnek örvendő Drakula karakterét is új erővel töltsék fel, kezdetben az alapokhoz nyúlnak vissza. A Drakula elsőre profin kivitelezett, de szokásos, hű adaptációnak tűnik. A készítők visszautaznak a régi Romániába, felkutatják Bram Stoker lábnoymait, majd azokat követve kezdenek építkezni. A történet elején a gróf épp erőt gyűjt, miközben bevezeti a fiatal jogászt Jonathan Harkert (John Heffernan) sötét birodalmába, majd egy budapesti apácazárda nővéreivel is összetűzésbe kerül. Egy ideig minden szépen csordogál a legendás vámpírtörténetről alkotott ismereteink komfortzónájában, ám már az első epizódban felvetődnek rendkívül friss, huszonegyedik századi kérdések, amelyek a minisorozat második felére egy egészen új hatású, nem ritkán megdöbbentő feldolgozásba csapnak át. A Sherlock készítői - habár egy ideig titkolják - olyan utazásra invitálnak bennünket, amelyben még a nagy Drakula grófnak sem volt része hosszú karrierje során.  

Minek köszönhető ez? Annak, hogy Gatiss és Moffat voltak elég bátrak ahhoz, hogy újraértelmezzék és az új évezred rétegezett válaszokat kereső, gondolkodó emberének szemszögéből vizsgálják meg a vámpírkarakterisztika mögött rejlő filozófiát, Bram Stoker cselekményvezetését és a történet fontos karaktereit.

2020-ban már elölről hátra, jobbra-balra, tokkal-vonóval tudjuk, hogy mi teszi a vámpírt: elsődleges tápláléka az embervér, de a halottak vére méreg a számára, nem érheti napfény, hiszen a sugarak azon-nyomban szénné égetik, invitálás nélkül senkinek a birtokára nem léphet be, és persze szörnyen retteg a keresztény feszület jelképétől. Korrekt, hiánytalan tételfelmondás, csillagos ötös, amelyet filmkészítők tucatjai sikerrel abszolváltak az elmúlt évtizedekben. A vadonatúj Drakula-minisorozat készítői is elmondják mindezt, ám rögtön ezután, már az első epizódban hozzátesznek egy kérdést, amelyről előttük a legtöbben megfeledkeztek. A kérdés így szól: Miért? A produkció forgatókönyve tudásvággyal és merészséggel felvértezve ered a hosszú múltra visszatekintő legendák nyomába, és a néző nagy megkönnyebbülésére a legtöbb kérdésre nem csupán bátor, hanem egyben intelligens válasszal is szolgál, némelyik magyarázata - például a napfény kapcsán - pedig egyenesen észbontó. A négy és fél órát felölelő értekezés az embervér szerepét is elgondolkodtató frissességgel tölti fel, amikor a vámpír testi és személyiségfejlődésének alapjaként mutatja be a vérünk minőségét és a benne áramló biológiai információkat.

A fentiekből kiindulva máris egyértelmű, hogy ez az új adaptáció a gótikus mítoszokat és kézzel nehezen megfogható, horrorisztikus látomásokat a korábbiaknál jelentősen tudományosabb szemüvegen át szemléli, ám ez nem jelenti azt, hogy Drakula története sci-fivé vagy esetleg modern drámává válna. Nem, hiszen az események fővonala a rémfilmek tematikájának mentén halad, ám üdítően újévezredi megoldásokkal kelt félelmet: szerencsére nem jump scare hatásokról van szó, hanem dinamikusan vágott etapokról, az élőhalott állapotot hatásos, sokkoló köntösben bemutató jelenetekről, meg persze némi, mértékkel adagolt, de azért jócskán jelen lévő gore-ról, amely ma már ritkán elengedhető a megnövekedett nézői ingerküszöbök miatt, ám a Drakula esetében önkényességről egyáltalán nem, kiváló effektmesteri munkáról viszont annál inkább beszélhetünk. A minisorozat cselekményében lezajló események ráadásul nem csupán stílusukban, hanem fordulataikban is innovatívak. Az első epizódban még csak sejthetjük, ám a másodikra már teljesen egyértelművé válik, hogy Bram Stoker eredeti és zseniális, de mára már elhasznált vénái helyett ez a vámpír egészen új helyekre mereszti vérszívó fogait. 

Modernizált mögöttes tartalomhoz és tabudöntögető cselekményvezetéshez felújított karakterek is dukálnak. Nem, Drakula gróf egyelőre nem váltott nemet, bőrszínt vagy szexuális irányultságot (habár egy másik fontos figura igen, de abszolút előnyére), viszont felszedett magára némi jól működő, cinikus humorérzéket, komor démoni kisugárzását pedig laza macsóstílusra váltotta. Mindennek tolmácsolására remek választás volt Claes Bang, aki dán hazájából magával hozta a skandináv világban hagyományos mozgóképes zsenialitást, Drakula megformálásakor pedig remekül megtalálja az egyensúlyt egy angol úriember és egy kelet-európai szörnyeteg habitusa között. A sötétség urával a fény oldaláról Dolly Wells száll szembe, aki kiválóan alakítja a korát megelőző nyomozóvénával bíró Agatha nővért (és még valakit, de ez titok).

Mark Gatiss és Steven Moffat párosa Sherlock Holmes után a popkultúra még egy megkerülhetetlen alakját, Drakula grófot is biztos kézzel megújította. A minisorozat talán nem mindenki számára lesz kényelmes élmény, lehet, hogy nem fogja bevenni az összes néző gyomra az átértelmezett történetet, de példásan bátor hozzáállására jó eséllyel még ők is áldásukat adják majd. Már csak az a kérdés, hogy az alkotópáros vajon mikor rukkol elő egy saját egzisztenciáján merengő Godzillával, bárányokat számláló Freddy Kruegerrel vagy esetleg egy olyan James Bonddal, aki a legközelebbi női comboknál és sztereotipikus terroristáknál messzebbre is lát.