Négy évad után befejeződött az elmúlt néhány év legeredetibb vígjátéksorozata, a The Good Place.
Már napjaink sorozatdömpingje és a streamingkorszaknak köszönhetően az okos tévékre költöző mozikultúra előtt is problémás volt a sikeres szériák alkotói számára, hogy ott fejezzék be a történetet, ahol a leginkább érdemes búcsút venni a szereplőktől. Érthető a dilemma, hiszen egy népszerű sorozat rengeteg pénzt és nagy népszerűséget szállít, ám szerencsére kezd elterjedni széles körben is a késztetés a tökéletes, kerek egész hatást keltő befejezési pont meglelésére. Ennek iskolapéldáját még mindig Vince Gilligan Breaking Badjéhez köthetjük, ugyanakkor jókor fejeződött be például az Orange is the New Black vagy a Gotham is, és habár én még nem láttam az utosló felvonását, úgy hírlik, hogy a népszerű felnőtt animáció, a Bojack Horseman is méltón búcsúzott. Ebbe a sorba tökéletesen illeszkedik a The Good Place, amelyet magyar nézőkként a Netflixen is követhettünk, újabban A jó hely cím alatt.
Négy évadnyi, jó hangulatba és elsőosztályú komédiába bújtatott, újszerű bölcsességcsokor az emberiség által az univerzumban betöltött szerepről és arról, hogy egy sokszereplős, komplex tevékenységet összehangolni még a halálnál is nagyobb dilemma. A The Good Place története ugyanis ott kezdődik, ahol a legtöbb tragikus mű befejeződik: a világéletében lusta és önpusztító magatartással ténykedő Eleanor Shellstrop (Kristen Bell) meghal, és a túlvilág legújabb, kivételesen friss megvilágításában találja magát. Kedves, ősz hajú férfi fogadja, egy bizonyos Michael (Ted Danson), aki röviden felvilágosítja arról, hogy a földi lét után egy jó és egy rossz hely várja az emberi lelkeket, ám Eleanor megnyugodhat, ő a jó helyre került. Főhősnőnk meg van győződve arról, hogy összekeverik egy névrokonával, aki nála jóval tisztább és becsületesebb életutat tudhat maga mögött. Miközben Eleanor próbál észrevétlen maradni, hogy ezáltal megússza a rossz helyet, az ő és társai számára felépített paradicsom összeomlásnak indul. Vajon az ő jelenléte okozza mindezt? A kérdésre, és a belőle fakadó további tucatnyi rejtélyre a könyvmoly filózófuspalánta, Chidi (William Jackson Harper), a gazdag családból elhalálozó Tahani (Jameela Jamil) és egy különc szerzetes (Manny Jacinto) segítenek megtalálni a választ.
A The Good Place négy évad alatt viszonylag nagy utat tett meg, és sokat mesélt karaktereiről, illetve az emberi rendszerekről és kapcsolatokról, de legelső epizódjaiban mindenekelőtt azzal foghatta meg a nagyérdeműt, hogy több ezer évnyi kulturális hagyományozódás után elentős mértékben el tudott vonatkoztatni a létező mitológiáktól, így megalkotva a túlvilág egy kommersz szórakoztatásra épülő, ugyanakkor igencsak sokszínű változatát. A jó és a rossz hely kettőssége leginkább a mennyország és a pokol szembenállásával hozható összefüggésbe, ám a készítők nem bonyolódnak bele a kereszténység dogmáinak értékelésébe, esetleg kritizálásába. Ehelyett matinészerű komikus elemekkel, például beszélő állatokkal, sitcomokat idéző vagány párbeszédekkel, a szereplők között generált, cinikus játszmákkal és - mindenekelőtt - a materiális világból ismert bürökratikus, versengő, szervezeti hierarchiára épülő konfliktusrendszerrel töltik meg a bő húsz perces epizódokat.
Talán már ebből a néhány soros beszámolóból is érezhető, hogy ha valamin, akkor az alapkoncepción semmiképpen sem tud elbukni a produkció, hiszen ötletek szintjén a The Good Place lehetőségek termékeny tárháza. Szerencsére ezek kihasználásának terén sem ütköznek falakba az alkotók, ugyanis a játékidő nagy részében jó hangulatú, pörgős és - főleg az első két évadban - nagyon vicces cselekményszálakat mutatnak be, de nem feledkeznek meg a halál utáni élet témájából fakadó komolyabb töltetekről sem: amikor a legkevésbé számítanánk rá, a karakterek letörlik a mosolyt az arcukról, és nem túl hosszú, de kifejezetten fajsúlyos kirándulásokat tesznek az elmúlás, a nem létezés és az élet értelme mentén. Mindezt úgy, hogy nem igazán állnak meg egy helyben toporogni. A The Good Place elsősorban ugyanis változatosságával tartja fenn az érdeklődést, évadról évadra új főtémákat adva a sorozatnak, átlagosan két-három epizódonként szállítva olyan meglepő fordulatokat, amelyek más és más megvilágításokba helyezik mindazt, amit korábban megtudtunk a történetről.
A kreatívan és újítóan felépített túlvilági túrában remekül kiválasztott színészek a kalauzaink. Kristen Bell főszereplőként pont annyi újévezredi létbizonytalanságot és nemtörődömséget csempész Eleanor karakterébe, hogy utána jól essen látni a főhős tartalmas karakterfejlődését. A prímet mindazonáltal Ted Danson viszi, aki ha nem Michael kettőségben sínylődő, és emiatt kiemelkedően érdekes karakterének eljátszására született, akkor nem tudom mire. William Jackson Harper, Jameela Jamil és Manny Jacinto - különösen utóbbi - kiválóan működnek közre kettő előtérbe helyezett kollégájukkal, olyan karakterek (okostojás, elkényeztetett "hercegnő" és kedves suttyó) bőrében, amelyek elsősorban sztereotípiák, de az epizódok alatt pont akkora mértékben mutatnak egyéb árnyalatokat, hogy végül túlléphetnek kezdeti, kétdimenziós felépítésükön. Egyedül talán a fokozatosan kibontakozó szerelmi szál az, amelyben a két fél között elmarad a várt kémia kiteljesedése.
Fantáziadús alapvetés, nevettető szituációk, meghökkentő csavarok és jó színészek. Ennyi kell ahhoz, hogy egy vígjátéksorozat 2016 és 2020 között naggyá és emlékezetessé váljon. A The Good Place ismeri a receptet, és jól tudja, hogy a szerethetően esetlen karakterek és az ütős humor mellett ismerni kell a nevetés mögött húzódó, komplexebb témákat is. Például a kérdést, amely minduntalan foglalkoztatja fajunkat: hol húzódik a határ a becsületesség és az önzőség, a tisztesség és a vétek között, és mi az ára a mennyországnak?
