Az 1917 című első világháborús dráma azzal vált híressé, hogy egyetlen, vágatlan snittből áll, de nem csak ezért különleges.
Az utóbbi évek során mintha egyenesen versennyé vált volna, hogy ki tud hosszabb, bonyolultabb, nagyobb erőfeszítést igénylő egysnitteseket összehozni, mintha már nem is a filmművészeti funkció, hanem a werkvideókkal szerzett 5 perc hírnév lenne a cél. (Lásd a Most nevess! híres felvételét, amelyet valószínűleg rengetegen láttak úgy, hogy a mai napig fogalmuk sincs, melyik műben szerepelt.) Látszólag az 1917 is tökéletesen illeszkedik ebbe a trendbe, hiszen az első előzetes után rögtön egy ilyen színfalak mögötti kisfilmmel is előhozakodott, Oscar-kampánya során pedig másról sem lehetett hallani, mint hogy mekkora kihívás volt, ugyanakkor mennyire indokolt is ez a megközelítés.
Természetesen, ha bele akarnánk kötni, bizonyára találhatnánk olyan pontokat, ahol kissé kényszeres a jelenetek összefűzése, ahol inkább egy másik beállításra kellett volna vágni, és az avatott szem pedig egészen könnyen kiszúrhatja a csalásokat, ahol a különböző felvételek össze lettek ragasztva egyetlen (látszólag) vágatlan snitté. De bátran állíthatom, hogy ennek a stílusnak ennél tudatosabb, funkcionálisabb alkalmazását még soha nem láthattunk nagyvásznon. Az 1917 képiségében nem is Roger Deakins operatőr bámulatos fényei, kompozíciói az igazán bravúrosak, hanem hogy az összes felvétel a megfelelő hatás elérésének szolgálatába van állítva. Sam Mendes rendező nyilatkozataiban sem titkolja, hogy számára az volt a lényeg, hogy valós időben, minél inkább a karakterek szemszögéből követhessük az eseményeket, és a filmben tényleg minden annak rendelődik alá, hogy ezt a rendkívül intenzív atmoszférát megteremtse.
Természetesen ez a vállalás eléggé korlátok közé szorította Mendest és forgatókönyvíró-társát, Krysty Wilson-Cairnst, hiszen csak a két főszereplő szemszögét, és egy relatíve rövid (egy kis csalásnak hála két óra helyett valójában félnapos) időszakot láthatunk az első világháborúból, a cselekmény pedig így már-már videojátékokat idézően fapados: két katonának el kell vinnie egy üzenetet a német vonalakon keresztül, hogy megakadályozzák egy másik egység öngyilkos rohamát. De akik ezt az egyszerűséget róják fel kritikaként az 1917 számára, teljesen félreértik Sam Mendes célját: ő nem egy új arcát akarja megmutatni a háborúnak, hanem úgy akarja megmutatni, ahogyan még nem láttuk. Lehet, hogy ilyen értelemben csak egy lecsupaszított Ryan közlegény megmentését alkotott, de egy film mégis mi újat tudna állítani egy bő száz éve lezárult konfliktusról és magáról a háborúról?
Mendes ennek megfelelően a szokott közhelyes tanulságokat kívánja tálalni, hanem azt szeretné elérni, hogy minél inkább a bőrünkön érezzük azokat az eddig milliószor ábrázolt jelenségeket, mint a lövészárkok mocska, a rohamok előtti rettegés, a hősök pokoljárása. A senkiföldjét pettyező hullák, a környezet pusztulása pont azzal sokkolnak, hogy a kamera nem időzik el rajtuk hangsúlyosan, hanem egyszerűen csak a természetes háttér részét képezik, mégis úgy vannak belekomponálva Roger Deakins képeibe, hogy ne tudjuk nem észrevenni őket. Bámulatos, hogy az 1917 milyen kevés erőfeszítéssel mennyi információt visz a vászonra: miközben a legtöbb egysnittes produkció (jelenet) azért válik öncélú bravúrkodássá, mert a kívánt hatást tulajdonképpen csak a kamera üres térben folytatott rángatásával képes elérni, az 1917 összes jelenetének tárgyai úgy mozognak, úgy állnak fel, hogy a kamerának minél kisebb utat kelljen bejárnia a megfelelő beállítások eléréséhez. Ez rendkívül ösztönös játékot követel meg George MacKaytől és Dean-Charles Chapmantól, akiknek úgy kell jelen lenniük, hogy a rendezés nem tudja kiemelni adott rezdüléseiket, de mindketten remekül állják (szó szerint is) a sarat.
Tehát ahhoz képest, hogy a marketingkampány 100%-ban erre épült, a filmben egyáltalán nem hivalkodó a vágatlanság; teljesen sallangmentesen csúszunk át arcközelikből nagytotálokba, ezek a beállítások pedig minden további nélkül kiváltanak még 2-3 másikat. És végeredményben az 1917 legnagyobb fegyverténye éppen az, hogy milyen kevés alapanyagból hoz ki milyen sokat: míg a Ryan közlegény megmentése vagy a Harag hősei komplett ellenséges hadtestekkel kell leszámoljanak, Mendes karaktereinek jóformán fegyvereiket sem kell elsütni a megdicsőüléshez. A rendező egyértelműen arra játszik, hogy nagy csinnadratta helyett olyan banális pillanatokat erősít fel katartikus fordulópontokká, mint egy futás vagy egy teherautó kitolása a sárból. Lehet, hogy nem készült még hasonlóan nagyszabású egysnittes film, de az 1917-től távolabb nem is állhatna ez a kivagyiság: éppen attól az év egyik legjobb produkciója, hogy nem a többiekre akar licitálni, hanem a saját útját járja.
Az 1917 teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.