Ken Loach legújabb filmje, a Sajnáljuk, nem találtuk otthon nem túl kifinomult, de annál szívszorítóbb segélykiáltás.
Ricky (Kris Hitchen) és Abby Turner átlagos kétgyermekes brit házaspár, akik a válságban majdnem mindenüket elvesztették, és azóta sem került sínre az életük. Abby idősgondozóként napi 6-7 ügyfelet látogat végig rohanva, Ricky legújabb terve pedig az, hogy egy Uber-szerű csomagfutár-vállalkozás sofőrjeként fogja megkeresni a saját otthonra valót. Azonban hamar kiderül, hogy a vállalkozói lózungok csak addig terjednek, amíg Rickynek kell viselnie minden költséget (köztük megvennie saját furgonját), és valójában pont ugyanolyan (ha nem még nagyobb) rabszolgalétre adta a fejét, mint eddig.
Az ezt az ál-szabadúszói létet kínáló "gig economy" egyre hevesebb viták tárgya az angolszász államokban, hazánkban ugyanakkor szinte egyáltalán nem, hiszen itt igen szigorú és határozott szabályozás van arra, hogy mi számít munkaviszonynak (ráadásul Magyarországon elsősorban az adóelkerülés, és nem feltétlenül a kizsákmányolás motiválja a munkavállalók alvállalkozónak címkézését). A film által célba vett konkrét probléma tehát nem feltétlenül releváns itthon, ugyanakkor a követelőző főnökök, a családi élet és az egészség rovására menő agyonhajszoltság, a jobb megélhetés reményében folytatott önkizsákmányolás egyáltalán nem csak a vállalkozásnak hazudott alkalmazotti lét jellemzője.
Ken Loach (és régi forgatókönyvíró-társa, Paul Laverty) pedig mindig is mestere volt annak, hogy ezekben az egészen személyes, hétköznapi sorsokban egyetemes igazságokat találjon, és ezúttal is sikeresen szövi bele komplett társadalmi rétegek globális szintű problémáit egyetlen család szétszakadásába, fűzi össze a jólét fájóan reménytelen hajszolását és a lelkiismeretes munka hálátlanságát. Komplex és életszagú, abszurd, mégis teljességgel hihető képet kapunk, amellyel a konkrétumoktól függetlenül sem nehéz azonosulni, és a Sajnáljuk, nem találtuk otthon hibátlan érzékkel talál rá azokra az akár egészen apró momentumokra is, amelyektől igazán emberivé válik a vásznon látott történet.
Loach pedig igencsak egyértelművé teszi, hogy most már legalább annyira aktivistaként tekint magára, mint filmesként, és a történelem igazságtalanságai helyett a jelenkori harcaira nyergelt át - ez már abból is egyértelmű lehet, hogy a Sajnáljuk, nem találtuk otthon nemcsak szellemi örököse előző művének, az Én, Daniel Blake-nek, de egyes fogásaiban is konkrétan is mímeli. Például abban az egyoldalú világképben, amely ismét hárítja az alsó-középosztály bárminemű felelősségét önnön lecsúszásában, és amely ezúttal sem képes a mélyére ásni annak, hogy miért épül le a jóléti állam Nagy-Britanniában (is). Laverty szkriptje nem feszegeti egyáltalán, hogy életük derekán, néhány évvel gyermekeik kirepülése előtt és egy jókora jelzáloghitel-bukta után főszereplőinknek miért ilyen fontos a saját lakás álma, hogy azért mindent hajlandók feláldozni, csak az a lényeg, hogy meglegyen a cselekmény gerinceként szolgáló plasztikusan sziszifuszi küzdelem. Ettől pedig a narratíva nemcsak kiszámítható, de helyenként szívbemarkolóból visszatetszően manipulatívvá válik.
Persze ez sem újdonság, csak annyiban, hogy az Én, Daniel Blake esetében Loachot még nemcsak társadalmi-politikai állásfoglalás érdekelte, hanem annak művészi megfogalmazása is, viszont ezúttal sokkal cizellálatlanabbul, de annál nagyobb hangerővel dolgozza ki ugyanazt a témát. Beszédes, hogy a rendező annyira hisz a történetben, hogy a körítéssel már nem is törődik, hanem a legegyszerűbb, legkonvencionálisabb filmnyelvhez nyúl. A világítás, a fényképezés szappanoperákat idézően igénytelen, színészvezetésről jóformán nem is beszélhetünk, az érzelmeket sokkal inkább a szövegek hordozzák, amelyek ennek megfelelően meglehetősen nyersen kommunikálnak a nézővel. Ezért nem téveszthető össze a Sajnáljuk, nem találtuk otthon stílusa az európai kisrealista drámák dokumentarista kézjegyeivel, hiszen éppen az ezeket jellemző szikár, a nézői interpretációra nagyban támaszkodó hatásmechanizmus hiányzik belőle.
A produkció azzel rúg öngólt magának, hogy bárminemű reflexió és elegancia helyett beéri annyival, hogy a körülményeket hibáztassa és a „nincs kiút felfelé” olcsó tragédiáját meglovagolja. Persze valahol éppen attól önazonos a Sajnáljuk, nem találtuk otthon tragikuma, hogy főszereplőihez hasonlóan a film is sarokba szorítva, szűk látókörűen küzd a maga igazságáért, de egy alkotótól mégiscsak az lenne elvárható, hogy második nekifutásra érettebben nyúljon ugyanahhoz az ötlethez, ne pedig visszafejlődjön.
Nem véletlen, hogy a rengeteg hasonlóság ellenére az Én, Daniel Blake-hez képest Loach ezen művét már sokkal kevésbé ünnepelték: filmként már a rendező karrierje szempontjából sincs benne újdonság, populista aktivizmusa pedig már-már fárasztóan is kiveheti magát. De ettől még a Sajnáljuk, nem találtuk otthon emberi igazságai, elkeseredett segélykiáltása nem lesz kevésbé érvényes és releváns az üzenet tehát, ha nem is szépen, de végső soron célba ért.
A Sajnáljuk, nem találtuk otthon teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
