Megjelent Ozzy Osbourne talán legutolsó és egyben egyik legmegindítóbb szólóalbuma, az Ordinary Man. 

A 71 éves, fénykorában a függőséggel, ma pedig a Parkinson-kórral küzdő angol fenegyerek az energikus hangzású Scream-album megjelenése után 10 évvel jelentkezett új szólóanyaggal, méghozzá Slash-sel, Post Malone-nal, Elton Johnnal és persze a heavy metalt megteremtő őserővel felvértezve. Nem lehet vitatkozni azokkal, akik szerint nem ez a fél évszázada pályán lévő legenda legjobb albuma, ám az kétségtelen, hogy az Ordinary Man Ozzy talán legszemélyesebb és legszomorúbb kisugárzással bíró munkája, amelynek újat nem mutató, de a klasszikus receptet gyönyörűen kimaxoló dalai minden hallgatással egyre mélyebb rétegekig tárulnak fel.

Ozzy új lemeze tele van életvégi szimbólumokkal. A régebbi anyagokra emlékeztető, vérbő hangvételt egyedül a Straight to Hell című nyitótétel (Slash gitárjával) képviseli. Utána a Black Sabbath egykori és a történelem talán legegyedibb metalénekese a temetőbe invitál bennünket, hogy a feketébe öltöző nap és a vérvörös köntöst öltő ég alatt elmékedjünk vele az emberiséggel egyidős dilemmákon, és szembenézzünk a magánnyal, a világvégével, az elmúlással, de mindenek előtt a megbánással. A melankolikus All My Life a múltba révedve mesél a folyamatos múltba révedés által okozott károkról, ezzel dicstelen szobrot állítva annak az ördögi körnek, amelyben az emberek nagy része sínylődik, az enyhén túlnyújtott, de változatossága miatt mégis izgalmas Goodbye pedig egyenesen megrázó, mert észrevehetetlen, hogy konnotációjában egy, az egész könnyű zenei palettát alapjaiban meghatározó karrier elbúcsúztatásáról szól.

Ozzy Osbourne, ha nem is elsősorban szerzőként, inkább előadóként volt jelen zenekari formációiban, világslágerek és heavymetal-alapvetések sorához fűződik a neve. Új albumán is megszólalnak olyan témák, amelyeket baltával sem lehet majd kiverni a popkulturális keménymag forráspontjából még évtizedek múlva sem. A fekete nagy kabátját koronaként viselő sötét herceg ma már nem a világtársadalom kritikájával mászik a füledbe, mint a Crazy Trainben, nem operál okkult áthallásokkal, ahogy a Mr. Crowley-ban tette, és a Let Me Hear You Scream dübörgő hatásvadászatát is elfelejti. Ehelyett visszatér ahhoz a lelkülethez, amely leginkább a nagyon fiatal és a nagyon idős emberek jellemzője, és a Black Sabbathra meg a Paranoidra emlékeztet, amikor magába fordul és mélyen elgondolkodik, számba véve mindenét, amije van. Nyugodtan, békésen és szívbemaró erővel, Elton John támogatásával tárja fel magát az Ordinary Man címadó, megható lírájában, majd az Under the Graveyarddal a legelvetemültebb gyászszimbólumokat, a sírköveket és a rothadó csontokat szabadítja el, hogy pályafutása egyik legegyedibb nótájával döngölje földbe a hallgatót.

Ozzy az elmúlt időszakban egyre többször egészségügyi problémáival és az ezek miatt lemondásra kerülő koncertekkel kerül az internetes szalagcímekre. Egy magas lángon égetett életút, egy súlyos betegség és az elkerülhetetlen öregedés szorításában azonban még mindig - nyilván egy profi stáb vezetésével - igyekszik értéket teremteni rajongói számára. És mi Ozzy elsőszámú értéke? Természetesen a hangja, amelyen úgy szólalnak meg egyetemes nagy igazságok és mélylélektani témák, hogy azzal csak Bruce Dickinson (Iron Maiden) vagy Serj Tankian (System of a Down) vetélkedhet. Mert ahogy a pokolnak, úgy a heavy metalnak is több trónja és több királya van, és Ozzy már évtizedek óta az egyikük, és még 71 évesen, instabil szervezettel is megrengeti az anyatermészet minden őselemét, amikor éneklésre emeli a hangját. Az Eat Me kissé bonyolultabb felépítése egyáltalán nem okoz neki gondot, majd pedig a hideg is kiráz minket, amikor a Today Is The End apokaliptikus verselése felcsendül. A Scary Little Green Men üdítő meglepetéssel mély mondanivalóval rendelkező, de jól táncolható rockot szállít, a Holy for Tonighttal pedig könnyeket fakaszt az előadóművész, hiszen az életvégi egyedüllét fájdalmas melódiáját énekli meg. Persze a végére azért befért egy kis játék, hiszen ha az Ozzy vendégeskedésével készült Take What You Want című Post Malone-nótát nem számítjuk, az Ordinary Man a szintén az arctetkós világsztárral közös It's a Raiddel zárul, amely jól kordában tartott káoszával gyakorlatilag egy discódal, de egyszerűen megunhatatlan. Vulgáris dalszövegének utolsó sora pedig nem más, mint egy konszolidált "Fuck you all", amely újra felidézi azt az utánozhatatlan, csirkefogó szarházit, akit Ozzy Osbourne néven egy egész világ megszeretett.

Az Ordinary Man dúskál az egyedi énekben, a technikás gitárjátékban, és a klasszikus heavy metal egyik legüdítőbb feldolgozását produkálja. A legendás Ozzy Osbourne őszintén dalol a bűntudat, a halál és a magányosság elemi félelmeiről. Ám világszerte rajongók tízmilliói nyújtanak számára vigaszt, és bizonyítják, hogy a metal óriásának nincs mitől tartania, mert az, aki ennyit adott a populáris kultúrának, mindenért bocsánatot nyer, és lehet, hogy a szíve egyszer megáll, de a hangja évtizedek múlva is üvölteni fog az autókban és a bulikban, amikor pedig - reméljük még sokára - öregen és talán betegen utoljára színpadra áll, hogy elbúcsúzzon, tömegek fogják ünnepelni.