A Sötét vizeken cseppet sem bravúros, de annál hatásosabb mozi az egész emberiséget mérgező titkos vegyületekről.
A Spotlight Oscar-győzelme óta látványosan megszaporodtak a "tényfeltáró" drámák: a Sötét vizeken mellett csak az elmúlt fél évben még láthattuk a "brit Snowden" történetét elmesélő Official Secretst és a CIA kínzási programjával foglalkozó The Reportot. Nyilván nem tesz jót egy műfajnak, amikor ennyire telítődik, csakhogy a szóban forgó alkotások egytől egyig annyira vérlázító témákba nyúltak bele, hogy filmnyelvi invenció, bravúrok nélkül is elképesztő hatást képesek gyakorolni a nézőre.
Ezúttal Rob Bilott (Mark Ruffalo) történetét láthatjuk, aki sikeres ügyvéd az ezredfordulón, fő profilja pedig a hatalmas kémiai és olajvállalatok védelme. Azonban egy nap egy nyugat-virginiai farmer, Wilbur Tennant (Bill Camp) azzal keresi meg őt, hogy a DuPont szomszédos kémiai gyárának szemétlerakójából szivárgó anyagok megölik az állatait. Bilott lelkiismeretességből elvállalja az ügyet, nem is sejtve, hogy egy olyan vegyület nyomára bukkan, amely az egész világot mérgezi, miközben létezéséről jóformán senki sem tud.
A fenti tételmondat a Sötét vizeken-re ez pedig hatványozottan igaz: a feldolgozott ügy már önmagában is annyi érzelmet vált ki, hogy Todd Haynes rendezőnek meg sem kell erőltetnie magát. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne vállalkozhatott volna többre a lecke felmondásánál. A Sötét vizeken óramű pontossággal érkezik meg a műfaji dramaturgia által kijelölt fordulópontokra, ad újabb löketet főhősének, vagy éppen gördít újabb akadályt elé. A forgatókönyv fekete-fehér ábrázolásmódja pedig a lehető legszűkebbre szabja a nézői értelmezés terét: a szövegezés kínosan didaktikus, háromszor aláhúzott tételmondatokból áll, de például akad egy karakter, aki mintha csak azért szerepelne, hogy hőseink kellően dörgedelmesen helyre tehessék. (Arról már nem is beszélve, hogy a DuPont arcaként használt Victor Garber annyira tipikus főgonosz-karakterszínész, hogy már a stáblistát olvasva is tudni lehet, melyik oldalon fog állni.) Ehhez képest korábban említett The Report tökéletesen ragadta meg a másik oldal némileg abszurd szemszögét, a helyzetet bonyolító komplex politikai játszmákat, miközben hatásosan pumpálta egyre feljebb a néző vérnyomását.
De mint írtam, Haynesnek tulajdonképpen nincs is szüksége arra, hogy különösebb tehetséggel építse fel alkotását - a téma magáért beszél, abban az értelemben is, hogy a Sötét vizeken a maga egyszerűen eszközeivel és túlkapásaival is pokolian erős tud lenni. Ebben nagy szerepe van abban, hogy minden egyes színész a maximumot nyújtja: a producerként is közreműködő (és ezeket a témákat érezhetően szívügyeként kezelő) Mark Ruffalo szívét-lelkét beleteszi a szerepbe, a legemlékezetesebb alakítás mégsem az övé, hanem Bill Campé, aki rengeteg karakterszínészi munkája után most végre igazi kihívással találja magát szemben az elkeseredett farmer megformálásában. Anne Hathaway pedig az ezen filmekben megszokott egymondatos feleség-karaktert teszi egy jóval sokrétűbb figurává.
Persze az is lehet, hogy Haynes ennél többre nem is képes: az ünnepelt Carol is inkább jó témában nyúlt bele, mint jól nyúlt ehhez a témához, hiszen emancipációs krónikaként sokkal inkább megállt a lábán, mint szerelmi történetként. Filmművészeti jelentősége a Sötét vizeken-nek sincs sok (még annyi sem, mint az egyértelmű előképnek tartható Spotlightnak), társadalmi relevanciája viszont annál több, hiszen még csak most, bő 20 évvel az első ügy kipattanása után merült fel egyáltalán a Rob Bilott által leleplezett anyagok szabályozása.
A Sötét vizeken teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
