Pedig adott a luxuskörnyezet – a Radnóti színpadán.

Február 23-án mutatták be a Radnótiban Shaw: A Szerelmesek házai című darabját Valló Péter rendezésében. Olykor könnyed szerelmi komédia, olykor komoly társadalomkritika – így lehetne meghatározni a bő kétórás produkciót.

Az eredeti műhöz hasonlóan ez a változat is belenyúl morális és politikai témákba. Szerencsére nem ad a szánkba szavakat – mindenkinek lehetősége nyílik megtalálni benne ismerős helyzeteket. Hogy ennek örülünk-e vagy sem, az mindjárt egy másik kérdés.

A Nobel-díjas ír kritikus-drámaíró, Bernard Shaw alkotásaiban sosem határolta el magát kora aktuális politikájának megtárgyalásától, megkérdőjelezésétől. Ez az első drámája, az 1892-ben bemutatott A Szerelmesek házai esetében sincs máshogyan. A szerző e művét az általa megalkotott unpleasant play, azaz „kellemetlen előadás” műfajába sorolta, mivel legfőbb célja nem a szórakoztatás (ami a viktoriánus színházi hagyományokon szocializálódó akkori angol közönség számára elsődleges volt), hanem a jelenkori társadalmi problémák bemutatása. Az utóbbi tétel remekül érvényesül a műben, görbe tükör elé állítja a korrupciót, a lakbérrendszert, megkérdőjelezi a gazdag filantrópok moralitását. Nem kell túl mélyre ásnunk magunkat a szövegben ahhoz, hogy párhuzamokat találjunk a XIX. század végének Angliája és jelenkorunk társadalma között – ezeket finoman, nem túl primer módon, de egyértelműen érzékelteti velünk Valló Péter február 23-án bemutatott rendezése a Radnótiban.

A politikai felhangú dráma egy szerelmes komédia álruhájába van bújtatva. A jónevű családból származó, lánglelkű fiatal férfit Porogi Ádám alakítja könnyedséggel és szenvedéllyel, szerelmét, Blanche-t pedig Sodró Eliza a tőle megszokott hitelességgel, bájjal, és jól megkomponált hisztériával. László Zsolt az ingatlanipar szürkezónájában üzérkedő apa szerepében elsőre talán összezavarhatja a nézőt folyton magas szinten pulzáló idegességével, de az előadás előrehaladtával szinte hozzánő karakteréhez ez az attitűd. Kelemen József és Hajduk Károly kisebb szerepeikben is emlékezeteset alakítanak, Martinovics Dorina pedig kihozza a legtöbbet a neméppen sokdimenziós karakteréből.

A morálisan megkérdőjelezhető Sartorius család luxushajlékában játszódik az egész darab. A Radnóti színpadán a ház beltere egy robosztus szarkofágra emlékeztet homogén téglafalaival. Rideg a környezet. Személytelen, térkövekkel kirakott. Pontosan olyan, amilyet egy újgazdag álfilantróp otthonának képzelnénk. Mélységében nincs mindig kellőképp kihasználva a nagy tér, ezt a funkcionális hiányt ellensúlyozza a szimbolika. Az előadás két órájában visszatérő motívum a díszlet széttörése. A szereplők úton-útfélen lyukakat ütnek a falba hisztérikus kirohanásaik során, egyre tovább pusztítva ezzel a kúriát. Az épület szétrombolása, a néha-néha feltűnő építőmunkás életének megnehezítése érdekesen cseng össze a főszereplő fiú értékrendjének összezuhanásával.

Valló rendezése többször felhozza a politika és a szerelem témája mellett a generációs különbségek kérdését is. Ezek a mai fiatalok már nem gondolnak a szaporodásra, annyira el vannak foglalva a világ megmentésével, hangzik el egy idősebb karakter szájából a tételmondat. Ez a gondolat átlengi a fiatal szerelmesek cselekedeteit – Afrikába utazni, gyógyítani, jót tenni, visszaadni, szeretni. Végül mégsem lepődünk meg akkor, mikor az ifjú Trench kétségei ellenére meghozza a döntést, és éppen olyanná válik, mint a szülei korrupt, számító generációja. A keserű vég aggodalmat hagyhat a nézőkben: Hogyan tehetné jobbá egyetlen generáció a világot, ha a többi azt nem akarja?