Adam Sandler a nagy lóvé nyomában, a szívinfarktus határán táncolva próbál bizonyítani mindazoknak, akik már nem hisznek benne.
A Netflixen látható Csiszolatlan gyémánt (eredeti címén Uncut Gems) a legcsibészebb gyémántkereskedők magabiztosságával ébreszti bennünk azt a gyanút, hogy Benny és Josh Safdie testvér- és rendezőpárosa küldetéséül tűzte ki olyan főhősök bemutatását, akik a játékidő alatt épp életük legrosszabb napjait élik át. Előző, Jólét című alkotásuk Robert Pattinson nagyszerű játékát leszámítva nem nyújtott emlékezetes élményt, viszont az egyént a civilizáció által űzött vadként bemutató receptje kellően elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a direktorok következő alkotásukban próbálják tökéletesíteni a balsors hálójának szűk hézagjai felé kapálózó kisember képét.
Tény, ami tény, a Csiszolatlan gyémánt főhőse, Howard Ratner (Adam Sandler) elsőre nem is tűnik annyira kisembernek, hiszen kellően kiterjedt kapcsolathálóval, pimasz hozzállással és túlgerjedő vakmerőséggel a kutyák legnagyobbjait is képes ékszerüzletébe csábítani, a bevételre pedig nem ül rá, inkább sportfogadással igyekszik maximalizálni a profitot. Howard rohanó, nagyravágyó életében elmerülve azonban hamar ráébredünk, hogy ez a fickó még jó eséllyel nem hallott sem a csúcson be nem fejezett kihívások, sem pedig a takarón túli nyújtózkodás következményeiről. Mindent bevállal és semmitől sem retten meg, még az adóssága visszafizetését követelő, egyre keményebb eszközökhöz nyúló nehézfiúktól sem.
A Safdie-testvérek célja érezhetően egy soha le nem ülő, a néző figyelmét szüntelenül fenntartó, gátlástalanul pörgő thriller elkészítése volt. A művelet többé-kevésbé sikeresnek is mondható, már ami az alkotók fejlődési képességét illeti: míg a Jólét kezdetben megkapó hangulata a játékidő derekára cserbenhagyta a produkciót, addig a Csiszolatlan gyémánt végig leköti a befogadót, nemes egyszerűséggel azért, mert képes a cselekményt újabb és újabb medrekbe, Howardot pedig nagyobbnál nagyobb szarba sodorni. Egy pénzéhes, rátermett, de túlságosan elbizakodott ékszerguru pihenést és üresjáratokat mellőző hajszája bontakozik ki egy felbecsülhetetlen értékű opál és egy pótolhatatlan bajnoki gyűrű nyomában, miközben még az adósságok súlya alatt is egyre nagyobb kockázatvállalásokkal igyekszik hóna alá kapni az isten lábát. Howard a pénz, a siker és ezáltal a hatalom csapását követi, és jóformán csupán egyvalami van, amit egyáltalán nem üldöz: saját családja, szerettei békéjét és boldogulását.
Ebből következik az, amiből az alkotás többet is nyújthatott volna: a karakterdráma. Habár a film sebessége lélegzetelállító, zenéje atmoszférahergelő, kameramunkája pedig helyenként tanítani való, sajnos a kapzsiság útvesztőjének irdatlan iramban szűkülő falai között végzetébe menekülő Howard hátterével, érzelmeivel, feleségével és gyermekeivel csak vajmi keveset foglalkozik. Egy-egy grimasz, néhány feszült perc és jellegtelen hisztivé redukált házassági krízis mutatja csak, hogy mi mindent veszít a férfi, aki nem képes egyensúlyt tartani szakmája, vágyai és magánélete között. Mintha a Safdie-testvérek attól tartanának, hogy ha megállnak, és az izgalmakon túl másra is figyelmet fordítanak, filmjük unalmassá válik. Holott, ha átgondoltan és érdekesen építenék fel karaktereik hátterét,egyáltalán nem a befásultság, hanem a sokrétűség lenne a jutalmuk, na meg persze a mi örömünk forrása is.
Ugyanakkor a felületesség a Csiszolatlan gyémánt esetében olyan hiba, amely nem az alkotás megtekintése közben, hanem csak utána érezteti hatását. A játékidő százharminc percében ugyanis a dinamikáé, a magas színvonalú filmtechnikáé és a főszereplőé a reflektorfény. A produkció rámutat arra, hogy a sokak szemében hírhedt, sőt, egyesek szerint tehetségtelen Adam Sandler sosem volt rossz színész, egyszerűen csak karrierje nagy részében nem tudott vagy nem akart olyan szerepeket vállalni, amelyek kockázatot jelenthetnének számára, ugyanakkor a sokkal nagyobb szakmai diadalok kapujába is kísérhetnék. Most kissé ironikus módon pont egy olyan figura bőrében remekel drámai alakítással, aki mást se csinál, csak kockáztat, a kelleténél jóval többet is. Sandler az átlagos kocsmahumor szintjén mozgott majdnem mindig, és az Üres város (meg szódával talán Az 50 első randi) kísérletezgetése után a Csiszolatlan gyémántban sikerül elérnie azt a kiteljesedést és karakterábrázolást, amelyre szinte biztosan nem volt bölcs döntés ilyen sokat várni. Vajon mi mindent tudott volna még kezdeni magával ebben a koncepcióban, ha író-rendezői nagyobb hangsúlyt fektetnek az akciók mögötti gondolati rétegre?
Ha Benny és Josh Safdie továbbra is a Csiszolatlan gyémánt cselekményvezetésének sebességével fejlődnek, talán következő alkotásukból kikövetkeztethetjük a választ. Mindazonáltal legújabb produkciójuk ha nem is ás mélyre, legalább magával ragad, és mindent egybevéve teljesíti azt, amit vállal. Bemutat egy sokat akaró szarkát, akinek már rég nem bírja a farka, de ahelyett, hogy ezt észrevenné, tovább lohol, és ráveti magát a pénz szagára, miközben szinte teljes mértékben elfelejt élni.
