Sosem láttam értelmét annak, hogy nőként, és ne emberként gondoljak magamra.

Sokszor elgondolkodom rajta fiatal nőként, hogy vajon mikor tanultam meg nőnek lenni. Hogy vajon mely pontokra tudnék rámutatni eddigi életemben, és azt a kommentárt fűzni hozzájuk, hogy ott és akkor magamra szedtem valamit, ami közelebb vitt a NŐ fogalom értelmezéséhez. Hogy mikor tudatosult bennem az a tény, hogy a nemem jóval több, mint egy biológiai állapot.

Tényleg sokszor gondolkodom ezen, mert azt hiszem, hogy nincsenek ilyen pontok. Persze, azt már az öntudatom korai csíráiban tudtam, hogy lány vagyok, de szentül hittem, hogy ez olyanfajta információ, amire legfeljebb egy orvosnak van szüksége, mert amúgy miért érdekes ez a kérdés. Azt persze sokszor hallottam gyerekként, hogy a felnőttek a fejünk fölött kommentálták a nemeinket, de az meg inkább tűnt vicces tényfelsorolásnak, mint valami véresen komoly dolognak: ennek két lánya van, annak három fia, ennek az egyik gyerek sovány, a másiké alacsony, az vörös, az szőke, annak meg fekete a szeme – hát így alakult, milyen szép ilyen színesen és sokfélén a világ.

Őszintén mondom, hogy nem emlékszem arra, hogy gyerekként eszembe jutott volna, hogy így, vagy úgy kéne vagy nem kéne viselkednem, mert lány vagyok. Élvezettel faltam a Verne-könyveket, és fel sem merült bennem, hogy nem azonosulhatok a férfi főhőssel. Nem zavart, hogy a főhősnőket gyakran megmenti egy erős férfi, mert miért ne – vannak, akiknek szükségük van erre. Ahogy az elátkozott királyfit is megmenti egy lány, hiszen a bajbajutottakon segíteni kell, nemtől függetlenül.

Arra sem emlékszem, hogy olyan mély nyomot hagyott volna bennem bármelyik olyan mondat, ami egy bizonyos tevékenységhez való alkalmasságomat a nememen keresztül közelítette meg – egyiket sem tudtam komolyan venni, egyiken sem tudtam megsértődni, mert nem találtam igaznak. Ha azt mondták, hogy úgysem fog menni, mert alacsony vagy, annak viszont ott helyben igazat adtam, mert ez így van. De nem azért vagyok alacsony, mert nő vagyok, ugye?

Aztán egy éles váltással a kamaszodás sűrűjében találtam magam, és hirtelen mintha elvárás lett volna felém, hogy tanuljak meg nőül. Tanuljam meg a nyilvánvaló biológiai folyamatok mellett azt is, ami már az emberek közötti kapcsolatok és a társadalom szintjén játszódik. Tanuljak bele egy olyan szerepbe, amit valakik valamiért előre kitaláltak nekem – és jó pár év, tinilányoknak szóló ismeretterjesztő könyv és magazin kellett ahhoz, hogy rájöjjek: én ezt tulajdonképpen egyáltalán nem akarom.

Sosem láttam értelmét annak, hogy nőként, és ne emberként gondoljak magamra. Meg kellett volna tanulnom, hogy így legyen, de nem igazán sikerült. Tudom, hogy nő vagyok, élvezem minden percét, tisztában vagyok a nehézségeivel – de próbálok úgy élni, hogy ne ez határozzon meg. Legalább engem ne, ha már sokakat, akik találkoznak velem, ez nagy mértékben befolyásol.

A mai napig nem értem a kérdést, hogyan lehet nőként ezt vagy azt csinálni vagy épp nem csinálni. Hogyan lehet élvezni a fizikai munkát és lemondani sok, a nőktől elidegeníthetetlennek vélt dologról. Hogy mitől tűnik különlegesnek egy nem szokványosan nőinek tartott szakmát végző nő, legyen az mérnök, orvos vagy szobafestő. Ahogy azt sem értem, miért tartják nőiesnek a kedvességet, az alázatot, a gondoskodást és a másikra odafigyelést.

Ilyenkor pedig, amikor odakint lelkes férfiak annyi virágot vásárolnak fel, mint amennyi egy fél megyényi szántón terem, és a boltokból elfogynak a díszdobozos csokoládék, az üzenőfalam meg tele lesz Köszi, hogy vagytok, csajok – mi lenne velünk nélkületek? posztokkal, (hát köszi, srácok, nélkületek is elég rossz lenne) akkor nem tud nem eszembe jutni a tény, hogy a nőnap hajdanán nem igazán erről szólt.

A nőnap arra hivatott felhívni a figyelmet, hogy egy gyerek neme nem határozhatja meg előre és betonbiztosan a sorsát: nem veheti el tőle a döntést sem abban, hogy tanulhat-e, sem abban, hogy milyen szakmát választ, sem abban, hogy szavazhat-e, sem abban, hogy hisznek-e neki, sem abban, hogyan él vagy hogyan él meg, sem abban, milyen szerepet vállalnia a háztartásban, sem abban, mit hordjon és hogyan viselkedjen.

A nőnap az orrunk alá dörgöli a tényt, hogy még mindig olyan gátakat és káros korlátokat kéne lerombolnunk, amik egyik nemnek sem jók, amik néhol nehézzé, néhol lehetetlenné teszik, hogy őszintén beszélgessünk dolgokról, hogy még mindig panelekben és sablonokban gondolkodunk olyan kérdésekben, amik annál sokkal mélyebbek, hogy csak egy egyszerű Mert nő vagy Mert férfi válasszal intézzük el őket, hogy nemhogy a  körülöttünk lévő világgal, de egymással sem tudunk harmóniában és békében létezni – és fontos mementója az emberiség legősibb és legalapvetőbb megosztottságának: hogy van a férfi és van a nő.

Én nőnapom sem leszek jobban vagy kevésbé nő, mint bármikor máskor – de tudod mit? Nem zavar, ha csokoládét hozol, inkább adok belőle neked is. Mert úgy igazságos.