Újabb remek, magyar nyelven kiadott képregénysorozat ért a végéhez: már olvasható a Jessica Jones történetét bemutató Alias fináléja.
A Marvel kemény és földhözragadt hősnője, Jessica Jones elsősorban a Netflix sorozatadaptációjának köszönhetően tett szert világhírnévre, ám a képregényolvasók már azelőtt is szerethették, hogy Krysten Ritter életre keltette volna a képernyőkön. Brian Michael Bendis és Michael Gaydos képregénysorozata ugyanis a kilencedik művészet huszonegyedik századi termésének egyik példaértékű darabja. A film noir stílusjegyeit és a felnőtteknek szóló karakterdrámát a szóbuborékok közé becsempésző Marvel MAX-sorozat 28 számon át tárgyalta a megkeseredett, alkoholista magánnyomozó életszagú kalandjait Amerikában 2001 és 2004 között, Magyarországon pedig az elmúlt két esztendőben. A Fumax által keménytáblás luxuskiadásban prezentált Alias első és második kötetében Jessica Jones szembenézett a New York-i sötétséggel, drogmaffiákkal, a szuperhőstársadalom árnyoldalával, de leginkább önmagával. A széria zárókötetében azonban az a személy tér vissza életébe, aki döntő részben felelős azért, amivé Jessica (és az élőszereplős sorozat első évada) vált: az embereket kibocsátott feromonokkal bármire kényszeríteni képes Killgrave, azaz a Bíborember.
Brian Michael Bendis képregényszerző az egyik legfontosabb tényező abban, hogy a képregényművészet sikeresen tudott modernizálódni, saját előnyére fordítva az új évezredben átalakuló fogyasztói értékrendeket. A Marvel háza táján az Alias volt a szigorúan felnőtt közönség felé nyitó alkotói vonulat egyik legelső zászlóshajója, Bendis pedig ehhez méltón, a nagy felelősség súlya alatt meg nem törve, biztos kézzel írta végig a sorozatot, amelynek ha nem is katartikus, de kétségtelenül magával ragadó lezárást ad az eredeti sorozat utolsó hét számát tartalmazó befejező kötetben.
Bendis jól tudja, hogy Jessica Jones modern, és ehhez mérten igencsak komplex karakterének megértéséhez a nagy finálé előtt vissza kell nyúlnia a kezdetekhez: azokhoz az időkhöz, amikor Jessica még a szuperképességeiért okolható baleset bekövetkezte előtt a későbbi Pókember, Peter Parker iskolatársa volt. A Marvelnél utólag, korai képregényeikhez visszanyúlva vázolták fel a fiatal Jessica figuráját, mintha évtizedes késéssel akarnának létfontosságú kronológiai hézagokat betömni. Szerencsére a művelet sikerrel járt, sőt, még hasznosnak is bizonyult: azáltal, hogy Bendis a Marvel-képregények őskorától, néhány oldalas, profin szűkített fejezetek keretei között vezeti el napjainkig főhősnőjét, egyfajta idővonalat kreál, amely falshbackjeivel tiszteleg a régi idők fantáziadús, ám kissé naiv szuperhőstörténetei előtt, és a korszakok során át előre haladva megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a jelmezes (és jelmeztelen) igazságosztók megértek arra, hogy komolyabban korhatáros történetekhez adják jelenlétüket (ma már ez nem újdonság, de közel húsz éve Bendisnek profizmusra volt szüksége ahhoz, hogy ezt megfelelően tálalja).
Magától értetődő, hogy egy flashbackekkel dolgozó történetnek a könnyebb érthetőség és a nagyobb hatású élmény érdekében vizuális megoldásokkal is érzékeltetnie kell, hogy mely jelenetei játszódnak a múltban. A sztori jelenében játszódó, poszterre kívánkozóan szép neo-noir illusztrációkért felelős Michael Gaydosnak a színesebb-szagosabb, rajzfilmszerűbb, múltidéző illusztrációk megteremtésében olyan művészek nyújtottak támogatást, mint Mark Bagley, Art Thibert, Dean White és Rick Mays. A sokszínű képi ingervilággal operáló kötet az eltérő idősíkokba helyezett fejezetek más-más rajzbéli megközelítési módszerei miatt változatosabbnak és talán egy kicsit izgalmasabbnak is tűnik, mint az előző két kiadvány. Sőt, a készítők még játszanak is egy kicsit a percepciónkkal, hiszen tehetségüknek köszönhetően elérik, hogy igazán belemerüljünk az akciódús, látványos visszatekintésekbe, és ezáltal a Jessica alkoholszagú és paranoid, sötétebb színek által vezetett jelenébe való visszatérés még nagyobb erővel csapódik az arcunkba.
Műfajkritikát is tartalmazó eredettörténettel kevert, tabuktól és sallangtól mentes bűnügyi képregény. Ez úgy ahogy van elegendő lenne a sikerhez - ahogy azt az előző két kötet is prezentálta -, ám az Alias zárókönyve prezentál egy egészen új értéket is, amely a karakterábrázolás egyik iskolapéldáját képviseli, és teljesen érthető módon ihlette meg a Netflix-sorozat első, kiemelkedően népszerű szezonját. Brian Michael Bendis és Killgrave kapcsolatáról van szó, vagyis pontosabban arról, ahogy az író röviden, tömören és mégis nagyon mélyen leás a hátborzongató képességgel rendelkező antagonista személyiségébe. Killgrave váratlanul áttöri a negyedik falat, szentül hiszi, hogy csak egy képregényszereplő, és évtizedek felületesen kezelt eredettörténeteit fricskázza, miközben Bendis bemutatja, hogy miként lehet a képregény terjedelmének növekedése nélkül alapos háttérsztorit generálni. Jessica monológjaival és a Killgrave áldozatainak hozzátartozói szájába adott szövegekkel részletesen, több aspektusból elemzi a főgonosz másokra gyakorolt befolyásoló képességét: összeveti azt a hipnózissal, és megmutatja, hogy Killgrave ereje miért nem tekinthető hipnózisnak, részletesen deifinálja a Bíborember egyedi adottságát és Jessica, mint áldozat szemszögéből is analizálja, hogy milyen érzés az aljas gonosztevő uralma alatt állni.
Pont a sorozat elejétől a végéig tartó alaposság és átgondolt kidolgozottság miatt árnyékolja be tulajdonképpen csak egyetlen, de viszonylag súlyos negatívum az összképet. Az Alias ugyanis meglehetősen összecsapottan varrja el végül a szálakat, a nagy összecsapást gyorsan rendezi le, mintha sietne valahova. Olyan érzésünk lehet, hogy a formabontóan részletes karaktertervezés kissé a cselekmény rovására megy. Természetesen még a legnagyobb mesterművek is tartalmazhatnak négy-öt kevésbé színvonalas oldalt, bár igaz, nem túl szerencsés, ha pont a történet utolsó négy-öt oldaláról van szó.
Ám az előző bekezdés senkit se tántorítson el az Alias elolvasásától, ugyanis olyan történetről van szó, amely a veterán képregényrajongók előtt új dimenziókat nyit meg, a műfajjal még csak ismerkedők számára pedig bizonyítja, hogy a kilencedik művészettel szembeni társadalmi szeterotípiák nem helytállóak. A harmadik évezredben még annyira sem, mint korábban.
