A Tesztoszteron dobosával, a Jászai Mari Színház művészével, Király Attilával a macsószerep mögött lapuló félelmekről, gyengeségekről beszélgettünk.

Több ország színpadain komoly sikerrel játsszák a Andrzej Saramonowicz Tesztoszteronját – univerzális sikerreceptről van szó, vagy el kellett térnetek az eredetitől a tatabányai előadás kedvéért?

Nem ismertem korábban a darabot, csak annyit tudtam róla, hogy Szikszai Rémusz barátom, akivel sokat dolgozom együtt, korábban megrendezte Debrecenben, és hogy Mucsi Zoltán játszotta benne Stavrost, akit nálunk Végh Péter alakít. Rémusz akkor azt mondta, hogy nagyon átírta a darabot, de mint kiderült, közel sem annyira, mint amennyire Horváth Illés átdolgozta a tatabányai előadás kedvéért. Az eredetiben például nincs benne a képzelt apokalipszis-jelenet, ami nálunk a szereplők lelki válságának, nőktől való rettegésének kivetülése a történet végén. Majd a közönség eldönti, hogy ez az átírás jót tett-e a műnek vagy sem, de mi most úgy érezzük, hogy nagyon működik ebben a formában. Már a nyilvános főpróbán is látszott, hogy jó lesz, de aztán másnap a bemutatón történt valami, és „felemelkedett” az előadás. Mérhetetlenül nagy élmény olyan darabban játszani, amelyben az embernek olyan érzése van, mintha csak a barátaival marháskodna – az pedig hab a tortán, hogy ez még tetszik is a népeknek.

Megterhelő volt a próbafolyamat? A mű felépítéséből adódóan a hét férfiszínész állandóan a színen van, egyetlen perc pihenő nélkül.

Nem vagyok típusos kőszínházi színész, sokat dolgoztam és dolgozom alternatív előadásokban, szóval az állandó színpadi jelenlét nem okoz nehézséget. Az sem volt furcsa, hogy csupa férfi áll a színpadon, hiszen Rémusszal a Vádli Társulatban több olyan előadást is csináltunk, amelyben nincsenek női szereplők. Inkább az volt megterhelő, hogy megtaláljuk az előadás stílusát, ami mindig nagyon intenzív közös munkát igényel. Fel kellett építenünk az átmenetet a „kisreál” játéktól az előbb említett képzeletbeli apokalipszis-jelenetig, vagyis érzékeltetnünk kellett, ahogy az előadás folyamán szép lassan elemelkedünk a realitás talajától. Na, ez nem volt könnyű történet, de jó volt, hogy Illés ránk is nagyban hagyatkozott a próbák során.

A történet egy meghiúsult esküvő helyszínén játszódik, ahol néha átveszitek a zenekar szerepét, és eljátszotok egy-egy slágert. Te például dobolsz, sőt a szereped szerint híres zenész vagy. Könnyen vetted ezt az akadályt?

Tudtuk, hogy zenélnünk kell majd az előadásban, és ez valakinek egyáltalán nem okozott problémát. Figeczky Bence például gyerekkora óta gitározik – ez érződik is a gitárszólóján –, Jászberényi Gábor pedig annyira muzikális, hogy neki mindegy, milyen hangszert adsz a kezébe, bármin pillanatok alatt megtanul játszani. Maróti Attilának és nekem viszont nehezebb dolgunk volt, mert mi korábban nem játszottunk semmilyen hangszeren. Ami engem illet, most nyáron vettem először dobverőt a kezembe. Lázár Tibi készített fel az előadásra, aki amellett, hogy a Honeybeast és a Žagar dobosa, nagyszerű pedagógus is. Óriási élmény, amikor egy ember, aki addig nem művelte a zenét, egyszer csak megtapasztalja az együtt zenélés örömét. Amikor pedig a feleségem, Lapis Erika, aki tizenvalahány éven át zongorázott, azt mondta a bemutató után, hogy olyanok vagyunk, mint egy rockegyüttes – na, annál nagyobb dicséretet nem tudtam volna elképzelni.

A darab műfaji meghatározása „zenés macsózás”, ami önmagában is némi iróniát sugall, az előadás során pedig rengeteg sztereotip macsó megnyilvánulást hallhatunk-láthatunk. Még ma is ennyire rossz lenne a helyzet? Sok szó esik a férfiszerepek átalakulásáról, szerinted merre tart ez a folyamat?

Még mindig roppant hímsoviniszta világban élünk, és ez nagyon zavar. Mégis kettős érzéseim vannak ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Van egy csodálatos feleségem, három kislányom, a kutyámat pedig Sárinak hívják. Nők között élem az életem, és ettől rendkívül jól érzem magam. Ennek ellenére a nemi szerepek eltűnésében sem hiszek. Szerintem igenis van olyan, hogy férfiszerep – ha például valaki beleköt a feleségembe, akkor én fogom őt megvédeni.

Mégis mintha a férfi–nő-ellentét adná a mű poénjainak nagy részét, tehát bizonyos értelemben benne marad a macsózás gondolatkörében. Nem ellentmondás ez?

Ez egy régi humorforrás, amire a darab erősen rájátszik. Az is ősi vicc, hogy az ember fél a feleségétől, illetve férfitársaságokban jellemzően egy idő után elő szokott kerülni, hogy kinek milyen mennyiségű és minőségű nője volt az élete során. Az is jellemző, hogy ha egy férfi sok nőt megdug, akkor macsónak tartják, ha viszont egy nőnek volt sok férfival dolga, akkor kurvának tartják – ezek a sztereotipikus helyzetek is megjelennek a darabban. Azt szeretem az előadásunkban, hogy nagyon önironikusan beszél az úgynevezett férfiszerepről, így pedig ennek az egész macsózásnak a röhejességére is rá tud mutatni, illetve arra, hogy ez a legtöbbeknél csak felvett magatartás. Minden szereplőnek van olyan jelenete, ahol egy pillanatra megláthatjuk a gyengeségeit, amelyeket a macsózással igyekszik eltakarni.

Az általad játszott figura, Dió például mit és hogyan akar eltakarni?

Dió sérült ember, aki korábban nagyot csalódott egy nőben, és ez komoly nyomot hagyott rajta. A rengeteg tetoválásával, a hangsúlyosan férfias megjelenésével és viselkedésével szerintem csak egy nagy-nagy félelmet takar el. Meg tudom érteni, én sem vagyok messze ettől. Általában az a kép él rólam, hogy egy belemenős, nagyhangú barom vagyok, miközben tudom magamról, hogy tele vagyok szorongásokkal. Dióban is „fölül van viselkedve” valamilyen régről jövő félelem. Nem derül ki, hogy van-e családja, de szerintem nincs, mert a régi nagy szerelmi csalódása miatt semmibe nem engedi bele magát, és senkiben nem tud megbízni.

És ez mindig így fog maradni? Nincs visszaút az ember számára egy nagy csalódás után?

Szerintem ő már nem fog bízni senkiben, de ez inkább a darab logikája miatt lehet így. Dió és a többi szereplő is archetípusokat testesítenek meg, akiknek ugyan szeretnénk a mélységét is megmutatni, de alapvetően mégis kétdimenziós figurák. Ha viszont engem kérdezel, én bizakodóbb vagyok. Túlzás lenne azt mondanom, hogy hiszek a jóságban, de az biztos, hogy próbálok hinni benne, és abban, hogy az embernek nem csak az érvényesülés a dolga az életben, hanem az is, hogy felül tudjon emelkedni önmagán és a múltbeli sérelmein.

A darabban a generációk közötti ellentét, a macsószerep továbbhagyományozásának problémája is megjelenik, elsősorban Stavros alakja révén. El tudjuk kerülni ugyanazokat a hibákat, bűnöket, mint az előttünk járók?

Az ember óhatatlanul beleesik a saját apja vagy anyja hibáiba. Nagyon szeretem az apukámat, jó gyerekkorom volt, de van egy csomó minden, amit az ő példája alapján szeretnék elkerülni a saját életemben. Stavros olyan apafigura a darabban, aki önmagában felhívja a figyelmet arra, hogy hogyan nem szabad csinálni. Azt gondolom, apaként törekedni kell arra, hogy ne próbáljuk meg tévedhetetlenként beállítani magunkat. A gyerekemnek tudnia kell, hogy én is tévedhetek, és nem köteles ugyanazt gondolni, amit én. Így tanul meg a saját fejével gondolkodni, és így talán nem fogja azt hinni, hogy minden hibába bele kell esnie, amibe én is beleestem. Minél később derül ki a gyerek számára, hogy az apja nemhogy nem tévedhetetlen, de hibát hibára halmoz, annál rosszabb a feleszmélés.