Karanténidőkben válik igazán hátborzongatóvá A platform című spanyol thriller.

Galder Gaztelu-Urrutia legjobb pillanataiban kifejezetten megbotránkoztató, de általánosságban is meglehetősen felzaklató filmje jelenleg a Netflixen kísérletezik a bezártság, a fogság, az erőszak és a túlélési ösztön fogalmi köreinek metszetében. Erre egy meglehetősen ügyes, sok lehetőséget magában rejtő alapötlet biztosít táptalajt: a cselekmény kezdetén a főhős Goreng (Ivan Massagué) egy komor, sötét börtöncellában ébred egy olyan fogvatartó intézményben, ami vertikálisan helyezi egymás fölé a cellákat, amelyekből szintenként csupán egy található, egy cellában pedig két rab várja, hogy az egy hónapos ciklusokat követően melyik szintre helyezi őket a börtönt működtető, megfoghatatlan háttérhatalom. Van olyan, aki önszántából, valamilyen ellenszolgáltatásért cserébe vállalata a rabruhát, mások pedig valódi bűncselekményért vezekelnek. Miközben mindenki igyekszik megkaparintani a maga részét a minden alkalommal a legfelső szintről induló, étellel megpakolt platform kínálatából, az emberi természet legrettentőbb árnyai bizonyítják, hogy napfény nélkül is képesek óriásira nőni, és akárkit megváltoztatni.

A platform erőteljesen emlékeztet az 1997-es kultklasszikus thrillerre, a Kockára, és nem csak a térben és időben homályosan elhelyezett, szürke és félelmetes környezetben bemutatott ösztönök és érzelmek miatt, hanem azért is, mert a 23 évvel ezelőtti műhöz hasonlóan úgy tesz, mintha sokat tudna mondani, ám valójában csak rendkívül szűk maroknyi üzenettel rendelkezik, azt viszont elképesztően hatásosan adja elő. A cselekmény és a mondanivaló stílusa így kevésbé elégítheti ki az olyan befogadókat, akik egy csavaros filmtől a felvetett kérdésekre valódi és egyértelmű válaszokat várnak, viszont izgalmas intellektuális játszótérként működhet azok számára, akik élvezik, hogy nézőként viszonylag nagy szabadsággal alkothatnak saját teóriákat és elképzeléseket a film világáról és mögöttes tartalmáról a készítők által megmutatott, sokféleképpen értelmezhető jelenetek alapján.

Egyfajta bizonytalanságról van szó, hiszen A platform olyan thriller, amely számít együttműködésünkre, és azt várja, hogy fantáziánkkal tömjük be a történetben hagyott, szándékos lyukakat. Ennek megfelelő kezeléséhez szükség van némi filmes műveltségre és az sem árt, ha találkoztunk már korábban az európai thriller/horror műfajvilág sajátosságaival, ugyanis alapvetően kényelmetlen tud lenni, amikor a filmnézés passzív időtöltése közben olyan érzésünk van, mintha a készítők tőlünk várnák a válaszokat, ahelyett, hogy megadnák őket. A platform esetében ez mindenesetre autentikus élmény, hiszen maga a cselekmény is fő mozgatórugóként teszi meg a bizonytalanságot, valamint annak az emberek lelki és mentális állapotára gyakorolt hatásait. Cseppet sem hősies hőseink hozzánk hasonlóan nem rendelkeznek kellő mennyiség információval. Fogalmuk sincs arról, hogy az aktuális egy hónapos ciklus után a lyuknak hívott létesítmény melyik szintjére fognak kerülni, és azt sem tudják, hogy összesen hány szint van, illetve kiszámíthatatlan, hogy mi várhatja őket a legalsó cella alatt vagy a legfelső cella fölött. Két dolgot tudnak csak biztosra: a platform minden alkalommal a legfelső, első szintről indul, és halad lefelé, a másik információ pedig ebből következően az, hogy minél lejjebb ér, annál kevesebb étel marad az alsóbb emeleteken vezeklőknek.

Itt pedig egyértelművé válik Galder Gaztelu-Urrutia legfontosabb metaforája, hiszen már az első jelenetek során szembetűnő, hogy a vertikális börtönlétesítmény kisarkított, naturális és sallangmentes módon pontosan azt a létbizonytalanságot hordozza magában, amelyet számos társadalom átlagemberei és szegényebb osztályai gyakran megtapasztalnak. A rendező nem riad vissza a kegyetlen képektől: a felső szintek celláinak lakóit hedonista, szégyentelen szemétládákként mutatja be, akik az alattuk élőkre fittyet hányva zabálnak fel annyi ételt a platformról, amennyi csak beléjük fér, miközben megtapossák és leköpködik a maradékot, a lenti cellák rabjai pedig morzsákon tengődnek, akiknek pedig már ennyi sem maradt, kannibalizmusra vetemednek. A platform a homályosan megfogalmazott üzenetek között egyetlen gondolatot egyértelműen tár elénk: dúskáljon akárki akármennyit, és legyen akármilyen jó dolga, végső soron a hierarchiát alkotó egyik személy sem több bezárt rabnál, és senki sem tudhatja, hogy másnap is ugyanazon a szinten éri-e a hajnal, ahol előtte tartózkodott.

Akár börtönként, akár valamifajta szadista kísérletként vagy egyszerűen csak metaforák puszta csoportjaként tekintünk A platform vertikális fogvatartó intézményére, egyvalami biztos: témavilágához és atmoszférájához híven a produkció vizualitásában is meglehetősen kemény, nehezen emészthető összképet nyújt. Mindent egybevéve a készítők – igaz, csak épphogy – képesek túllépni az önkényességen, és az erőszakot a társadalmi folyamatokból származó sokkhatások eredményeként felgyűlt, tehetetlen düh termékeként bemutatni. Mindazonáltal azért akadnak a játékidő során olyan momentumok (főleg egy ominózus fekáliaközpontú jelenet), amelyek egész nyugodtan elhagyhatóak lennének.

Mostanában, a járványhelyzetnek köszönhetően kialakult karanténállapotok idején gyakran hallunk és olvasunk jó tanácsokat arról, hogy miként lehet átvészelni az egészségünk megóvása érdekében a négy fal között töltött napokat. A platform szűk tereken játszódó, egyhelyszínes, bezártságközpontú thrillerként számos néző számára még szűkebbé faraghatja az otthon falait, ám a stáblista felvillanása és a fajsúlyos filmélmény után azért jó körülnézni és konstatálni, hogy összességében jó helyen vagyunk. És még a kajáért sem kell megküzdeni.