A német patikus találmánya forradalmat hozott a háztartásokba.

Sütőpor minden háztartásban van – főleg az olyan időkben, mint a mostani, amikor bent sokkal biztonságosabb, mint kint. Mivel az elmúlt napokban nagyot ugrott a friss péktermékek és/vagy bolti sütemények személyes beszerzésének kockázata, így nem csoda, hogy sokan sütéssel-főzéssel töltik az önként vállalt karantént.

Nem teszünk másként mi sem: gyúrjuk a tésztát, sütjük a kenyeret és a desszertnekvalót. Vagyis úgy tudok pontosítani, hogy én csak nézem, illetve online kutatásokat végzek a témában. Így futottam bele a sütőpor-élesztő-kovász kérdéskörbe is, aminek második két szereplőjét könnyen letudtam. A kockaélesztő összepréselt és élő mikrooganizmusból, vagyis élesztőgombából áll, ami keleszti és fermentálja a tésztát, hasonlóképpen a kovásznak nevezett előtésztához, amely liszt és víz felhasználásával, természetes élesztőgombák és tejsav-, illetve ecetsavbaktériumok felszaporításával készül, és elsősorban kenyér sütéséhez használják, hogy fellazítsa a tésztát. Szintén élő anyag: a kovászt rendszeresen etetni kell, hogy életben maradjon és feladatát a tésztába kerülésekor elvégezhesse.

A kovászt évezredek óta használja a kenyéripar: az első kovászos kenyeret Kr. e. 3700-ra datálják, és Svájcban találták – ám bár jóval azelőtt is használták a mai Közel-Kelet területén. Az ipari kocka- vagy porélesztő mindössze 150 éve érkezett ugyan a konyhánkba, és szintén megvan a maga külön története, de a sütőpor fejlődéstörténete szintén nem piskóta.

Már bőven a sütőpor megjelenése előtt kísérleteztek a szakácsok és a háziasszonyok a tészták lazításának trükkjével, ám mivel akkor még nem értették ezen anyagok kémiai hatásmechanizmusát, így megbízható és kereskedelmi forgalomban is helyt álló alapanyagokat még nem lehetett kapni. Használtak sörfőzdékből kunyerált élesztőt, és tisztított hamuzsírt, illetve a később a sütőpor alapanyagául szolgáló szódabikarbónát és borkövet, ám az alapanyagokat csak külön lehetett tárolni, nehogy idő előtt reakcióba lépjenek egymással.

Az első igazi sütőport egy Alfred Bird nevű angol kémikus és élelmiszergyáros fejlesztette ki 1843-ban, mert felesége allergiás volt az élesztőre és a tojásra. Találmánya még nem volt késleltetett hatású, házi felhasználás helyett inkább az épp a krími háborút vívó brit hadseregnek és felfedezőknek szerette volna értékesíteni, és le sem védette.

Amerikában Eben Norton Horsford, a német Justus von Liebig egyik tanítványa készítette el a következő változatot, amely hatását már kettős lépcsőben (először nedvesség, majd később hő hatására) fejtette ki – 1869-ben állt elő azzal a recepttel, amit kisebb változtatásokkal ma is használunk. Tanára, Liebig a receptet az évtized legfontosabb leghasznosabb felfedezésének nevezte – és ő is sokat tett azért, hogy a sütőport a szélesebb réteg is megismerje, jóllehet ő főleg az ipari felvevőpiacot célozta meg.

Itt jött a képbe egy másik német patikus – és itt indul a cikk Oetker-féle történelemórája –, August Oetker, aki 1891-ben vásárolta meg a bielefeldi Aschoffsche patikát, hogy tökéletesítse sütőipari alapanyagait. Saját találmányát – amely jórészt Horsford receptjét vette alapul – 1893-ban helyezte forgalomba, kifejezetten a háziasszonyokat célozta meg, és kellően ügyes marketinggel hamarosan letarolta a német piacot. 1903-ban szabadalmaztatta is a receptet, amelyen azóta állítólag nem is nagyon módosított a cég. 1906-ban már 50 millió, Backin nevet viselő sütőporos tasak fogyott országszerte, így a cég hamar nőni és terjeszkedni kezdett. Kínálatukban megjelentek az aromák, pudingporok és az étkezési keményítő, majd hamarosan a többi félkész vagy késztermék, amelyeken mind ott díszelgett a márka védjegye, egy női fej világos sziluettje (a védjegyet 1900-ban jegyezték be a berlini Birodalmi Szabadalmi Hivatalban – tervezője a cég 1899-ben kiírt pályázatára jelentkező Theodore Kind litográfus, aki Johanna lánya profilját használta fel, így téve őt halhatatlanná).

Az Oetker-csoport nem csak az európai élelmiszerpiacot rendezte át, hanem aktív részvevője is volt a 20. század mozgalmas és véres eseményeinek. August fia, a cég első számú örököse 1916-ban vesztette életét az első világháború egyik leghosszabb és legvéresebb ütközetében, a verduni csatában, így August 1918-as halálát követően fia özvegyének új férje, Richard Kaselowsky vette át a vezetést. Kaselowsky lelkesen támogatta Hitlert már az 1933-as hatalomra kerülésekor, belépett az NSDAP-be és komoly összegeket juttatott az SS vezetőjének, Himmlernek. Kaselowsky nagy hatással volt nevelt fiára, a hamar apa nélkül maradt Rudolf August Oetkerre, aki szintén támogatta a nemzeti szocialistákat: egy hajszál választotta el attól, hogy a Waffen SS tisztje legyen, de 1944-ben, egy bombatámadásban meghalt édesanyja és nevelőapja is, így át kellett vennie a céget.

A cég az ő vezetése alatt bővített a portfólióján, és az ő munkássága alapozta meg, hogy az Oetker-csoportnak ma már számtalan leányvállalata van szerte a világon, és érdekeltségei vannak az élelmiszeripar mellett többek között a hajózási, a banki és a turisztikai szektorban is.

A Dr. Oetker a háború után sokat tett azért, hogy a vállalat Németország talpra állásának egyik szimbólumává váljon – mégis, Rudolf August 2007-ben bekövetkezett haláláig nem tettek komoly lépéseket abba az irányba, hogy háborús múltjukkal és örökségükkel szembenézzenek.

Az örökösök közel hetven évvel a második világháború befejezése után jelentettek meg egy könyvet, amelyben általuk fogadott kutatók és történészek vizsgálták és tárták fel a cég háború alatti tevékenységét: például azt, hogy rabszolgamunkára alkalmazták a táborokba gyűjtött és deportált embereket. A történészek szerint ebben az időszakban majdnem minden nagyobb cég így járt el, hiszen a fiatal és életerős munkások akkor a fronton harcoltak. Ez persze egyiküket sem mentesíti: épp ezért sok cég döntött úgy az ezredfordulót követően, hogy maguk tárják nyilvánosság elé azt, amiről évtizedekig hallgattak.

Rudolf August örökösei abban is művészettörténészek segítségét kérték, hogy átnézzék az elhunyt hatalmas tárgyi vagyonát, a nemesfém és porcelán holmikat, illetve a több száz műalkotást, és derítsék ki azok eredetét. A visszakereshető műtárgyakat minden ellenszolgáltatás nélkül adtak vissza eredeti és jogos tulajdonosaiknak (illetve azok örököseinek), ám soknak még nincs meg a pontos származása.

Ez azért is érdekes, mert míg a múzeumokat köti az 1998-ban hozott, a nácik által elkobzott műtárgyakra vonatkozó Washingtoni Egyezmény, az nem vonatkozik a magán, illetve cégek által birtokolt gyűjteményekre. Vagyis ezen műtárgyak sorsa csakis a tulajdonos jóindulatán múlik – sőt, a német jogszabályok a jelenlegi tulajdonosok érdekeit védik. Az Oetker-család ennek ellenére nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy a műtárgyak visszakerüljenek eredeti helyükre: többek között visszaadták az Anthony Van Dyck festette Adriaen Moens portréját, illetve Hans Thoma Frühling im Gebirge/Kinderreigen című festényét is.

Ám az Oetker-család kultúrára gyakorolt közvetlen hatása nem áll meg itt: Rudolf August egyik fia, Richard, aki 2010 és 2016 között töltötte be a cég vezetői pozícióját, 1976-ban emberrablás áldozata lett. Az akkor 25 éves egyetemistát egy szlovén szerelő, Dieter Zlof rabolta el és zárta napokra egy faládába, és követelte érte az akkori idők legmagasabb német váltságdíját: 21 millió márkát.

Richard kiszabadult, ám a fogságban töltött idő alatt olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy több műtéten is túl esett, illetve újra kellett tanulnia állni és járni. Zlof-ot 1979-ben tartóztatták le, és ugyan nem vallotta magát bűnösnek, 15 évet kapott. Mint később kiderült, a készpénzt az erdőben ásta el Münchentől 30 kilométerre, amit szabadulása után két évvel meg is kísérelt kiásni, és a szét nem mállott 12,5 millió márkát beváltani valami használható pénzre Angliában. Ismét elkapták, és újabb két évet kapott.

Az ügyből 2001-ben készült német tévéfilm a Der Tanz mit dem Teufel - Die Entführung des Richard Oetker címmel, Tobias Moretti, Sebastian Koch és Christopf Waltz főszereplésével.

Persze nem kell, hogy ez mind eszünkbe jusson, amikor leemelünk a polcról egy csomag Dr. Oetker sütőport – csak új és izgalmas megvilágításba helyezhet egy számunkra már teljesen magától értetődő és könnyen hozzáférhető, mindennapi fogyasztási cikket.