Rengetegen küzdenek szorongással a társas érintkezések elmaradása miatt.

Sokan nagyon hirtelen kerültek ki a munkahelyi közösségből, hobbi csoportokból, elmaradt a vasárnapi ebéd a nagyszülőkkel, az esti bowlingozás a barátokkal, stb. Oké, egy darabig működik a társasozás FaceTime-on keresztül, mennek a vég nélküli csetelések is, de egy idő után azért csak hiányozni kezd az igazi 3D élmény, hogy a kedvenc kocsmánkban egy pohár sör mellett végre hátbaveregethessük a barátainkat. Ekkor jön a pánik és a „fura érzésem van” állapot. Pedig gondoljuk csak el, hogy a történelem folyamán számos ember választotta az önkéntes száműzetést hosszabb-rövidebb időre. Ez a három személy például, akikről most szó lesz, nem viszolygott betegesen a társas léttől, nem voltak szent életű remeték sem, mégis úgy döntöttek, hogy kivonulnak egy időre a civilizációból. Következzen tehát három igaz történet, amelyben elmélyülhetünk mentális tréning gyanánt:

„Not till we are lost – in other words, not till we have lost the world – do we begin to find ourselves, and realise where we are”  – írja Henry David Thoreau, a 19. században alkotó amerikai író és filozófus, aki olyannyira komolyan gondolta ezt, hogy 1845 és 1847 között egy saját kezűleg épített kunyhóban élt a Massachusets-beli Walden tó partján, teljesen egyedül. Az őskori ember gyűjtögető, vadászó-halászó életmódját folytatta, napjait csendes elmélyüléssel, a természet alapos megfigyelésével töltötte. Ebben az időszakban született meg Walden című könyve, melyben azt vallja, hogy a civilizáció rombolja a természetet, és az ember figyelmét eltereli a lét fontos kérdéseiről. „Olyannyira őszintén és teljesen behódolunk életmódunknak, hogy tagadjuk a változás lehetőségét. Én kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni... hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet.” Thoreau számára az elvonultság lehetőséget teremt a saját, belső vadonunkkal való szembesülésre. Ezt az időtlen mondanivalót aknázza ki a könyv alapján készült 2017-es játékfilm is, melynek címe Walden: Life in the Woods. A rendező, Alex Harvey kortárs közegbe helyezi a történetet, és három fiktív élethelyzetet bemutatva elmélkedik a magány, a társadalom és az emberi kapcsolatok mibenlétéről.

Thoreau műveit néhányan megbélyegezték mint veszélyes eszképizmusra felbujtó olvasmányokat és ez tragikus módon beigazolódni látszott az amerikai Christopher McCandless esetében. Thoreau, Jack London és Tolsztoj könyveinek filozófiájából kiindulva a művelt és jómódú fiatalember szinte a józan ész határain túlmenő tervet kezdett dédelgetni magában: egyedül túlélni az észak amerikai vadonban. Családja és barátai, illetve életrajzírója, Jon Krakauer (aki 1996-ban írta meg az Út a Vadonba című könyvet, melynek alapján aztán a 2007-es, méltán híres film készült Sean Penn rendezésében) sokat elemezték utólag azt, hogy mi vihet rá egy szép jövő előtt álló huszonéves embert arra, hogy hónapokat töltsön a világtól teljesen elzárva, távol a családtól és a többi embertől. A különben jókedélyű, kiegyensúlyozott életet élő Chris, aki nagyon is képes volt jó kapcsolatot ápolni a környezetével, nem tudott bízni többé a társadalom igazában, miután rájött, hogy gyerekkorának jó része hazugságra és elhallgatásra épült. Ezt a megtört bizalmat szerette volna valamiképpen helyreállítani a világ és saját maga között, mégpedig úgy, hogy egy tisztább, egyszerűbb életformát alakít ki magának. Thoreau-hoz hasonlóan úgy érezte, a civilizációval óhatatlanul együtt járó dolgok „elvágják őt létezésének valódi igazságától”. Christopher majdnem két éven át utazgatott keresztül-kasul Amerikán mielőtt nekivágott volna alaszkai kalandjának. Egyszerűen élt, a saját munkájából tartotta fenn magát, és sok embert inspirált a környezetében. Egyik utolsó állomása egy idős bőrdíszműves műhelye volt. Chris búcsúzóul azt írja a megfáradt, magányos tulajdonosnak, hogy a boldogságot nem kizárólag az emberi kapcsolatokban kell keresnünk, hiszen ott van körülöttünk mindenben – csak meg kell változtatnunk a szemléletünket. Eddie Vedder csodás dalszövegének szellemében: „I'll take this soul that's inside me now / Like a brand new friend / I'll forever know”.  Chris McCandless négy hónapon át élt a vadonban teljesen egyedül, illetve kedvenc könyvei társaságában, olyan körülmények között, melyek legtöbbünk számára akár egy napig sem volnának ideálisak a túléléshez. „A kristály törékenysége nem gyengeség, hanem finomság” – hangzik el a filmben. Hátrahagyott naplói alapján a fiú rálelt a békére és a kiteljesedésre amit keresett, de tragikus módon már nem tudott hazatérni, hogy megszerzett tapasztalatait a további életében hasznosítsa.

A szintén amerikai Cheryl Strayed esetében a motiváció nem is lehet kérdés: ő a gyász és a függőség béklyóit szerette volna hátrahagyni, amikor 1995-ben egyedül nekivágott a Pacific Crest Trail-nek, hogy három hónap alatt több mint ezer kilométert gyalogoljon a Mojave-sivatagtól az Oregon-Washingtoni államhatárig. A szerző 2012-ben írta meg visszaemlékezéseit Vadon címmel, a könyvet két évvel később filmre vitték Reese Witherspoon főszereplésével. „A félelem nagyrészt abból táplálkozik, amit saját magunknak mesélünk, így hát elhatároztam, hogy én egy másfajta mesét fogok mondani magamnak. Eldöntöttem, hogy biztonságban vagyok. Hogy bátor vagyok. Hogy erős vagyok. Semmi nem győzhet le.” – vallja Cheryl. A bátorításra szüksége is volt, hiszen mindenféle előzetes felkészülés nélkül vágott neki a nagy útnak. „Az egyedüllétet mindig úgy képzeltem el, mintha nem egy lelkiállapot lenne, hanem egy konkrét hely. Egy szoba, ahová visszavonulhatok, hogy önmagam legyek.” A film egyik jelenetében egy hármasban túrázó baráti csoport megszólítja a fiatal nőt, és megkérdezik tőle, hogy bírja az egyedüllétet? Mint mondják, ők ugyan hárman vannak de már nagyon unják magukat. „A hétköznapokban magányosabb voltam, mint itt” válaszol a lány, akinek a túra előtt még szerető férje (illetve több házasságon kívüli kapcsolata) volt. Majd hozzáteszi, hogy az emberi társaság, a barátai természetesen hiányoznak neki, de ebben a szélsőséges helyzetben végre esélyt kapott arra, hogy jobban megismerje saját magát (ami nem feltétlenül egy kellemes folyamat): „Sok helyen jártam a lelkemben.” – mondja.

Karantén idején fizikai értelemben biztosan jobb helyzetben vagyunk annál, mintha a sivatagban vagy egy fagyos erdőben kellene túlélnünk, viszont a pszichés kihívások nagyon hasonlóak lehetnek: az elzártság, a komfortzónából való kikerülés mindenkinek problémát jelent, ezek a könyvek (és filmek) pedig sokat segíthetnek a leküzdésében. Proust, az igencsak otthonülő természetű francia író azt mondta: „A felfedezés igazi varázsa nem abból áll, hogy új helyeket ismerjünk meg, hanem hogy más szemmel nézzünk.” Talán megfontolandó gondolat most mindannyiunknak.