Most itt az esély, hogy kicsit kilépjünk önmagunkból és meglássuk, hogy másoknak nálunk sokkal nehezebb.
Az ünnepeket időtlen idők óta megelőzi a várakozás. Hogyan is lehetne elkülöníteni a különleges alkalmakat, ünnepeket a kétköznapokból, ha nem lenne köztük a lehető legnagyobb különbség? Minden kultúrában az ünnepeket megelőzi a felkészülés, s várakozás, a böjt. A nadrágszíj összehúzása. Annak tudatosítása, hogy nemcsak testből állunk.
Ez a böjt megtalálható karácsony előtt is, de még inkább húsvétot megelőzően. Ezek az ünnepek szinte mindig szimbolikus időben vannak, nálunk a húsvét a tavaszhoz kapcsolódik – tulajdonképpen az egyetlen mozgó ünnepünk amely nem a naptárhoz, hanem archaikus módon a holdhoz kapcsolódik: Húsvétvasárnap a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtöltét követő vasárnap (ezért lehetséges, hogy a böjtöt sokan a tisztítókúrával vagy a fogyókúrával keverik).
A nagyböjt azonban a maga szinte irreálisan sok negyven napjával (mely szintén szimbolikus szám) a természet újjáéledése idején a pusztasághoz kapcsolja a várakozást. A pusztaság az a hely, ahol Jézus megkísértetett, ahol Keresztelő Szent János sáskát és mézet evett, ahova az ókeresztény atyák vonultak vissza, ahol a kiválasztott nép negyven éven át bolyongott Egyiptomból kijőve – egyszóval a puszta és a sivatag nem embernek való hely.
Mégis, a nagyböjt minden áldott évben a pusztába hív. A katolikus egyház három aspektusát emeli ki: legyen egyrészt testi böjt, elsősorban húsmegvonás (péntekenként mindenképpen), ezen kívül lelki elmélyülés: imádság, valamint a másokhoz való odaforulás: adakozás. (Egyetlen nagyböjtöm volt Budapesten, amelynek során megfogadtam, hogy mindenkinek, aki kér tőlem valamit, adni fogok. Nagy lecke volt).
Persze, hogy jobban esik a sonka, ha három napig nem eszek húst, és már nagyon kívánom! Persze, hogy adok annak, aki kér, feltéve, hogy szépen kéri, és jó indokkal, és szimpatikus, és van miből… Persze, hogy nem találkozom a barátaimmal és a családommal, hogy megvédjem magunkat, csak épp kocsányon lóg a szemem a számítógép előtt…
Néha nehéz belátni, hogy nemcsak egyfajta dimenzióban létezünk, s a böjt pontosan a hétköznapi léttől eltérő formákba hív. Másokhoz fordulás. Lemondás valaki más javára. Arra is szeretettel gondolni, akit szívünk szerint megátkoznánk. Az önmagunkból kilépés persze mindig fáj. Sokkal könnyebb belekábulni a fogyasztásba, a filmekbe-sorozatokba, a hírekbe-közösségi oldalakba, mint az élet mélyebb dimenzióival foglalkozni. Még ha egy kies, gyönyörű táj volna, ahova visszavonulni hív az isten, de puszta? Mire való kivonulni a pusztába?
Az ünnepet megelőző böjt, a pusztába-böjtbe-egyszerűsödésbe való meghívás azonban nem véletlen. A pusztában nincsen szemet gyönyörködtető táj, nincs vadban gazdag erdő, sem jókedvű borozások a barátokkal. Ez nem pusztán a ma divatos epikureus egyszerűsítés és lassítás, visszavonulás a kertbe. A pusztában az ember önmagával találkozhat, azzal a részével, akit leküldött a kút mélyébe, és csak az álmaiban szokott előjönni, mert máskor nincs módja. A puszta az Istennel találkozás helye.
És az Istennel való találkozás akkor történik meg, amikor kilépünk a komfortzónánkból, amikor olyat teszünk, amihez nincs kedvünk, de mégis megtesszük. Forrás és következmény egyszerre. Vagy mikor nagyon kedvünk lenne valamihez, de mégsem tesszük. Amikor meghaladjuk önmagunkat a mások iránti szeretetből – akkor ott jelen van Isten. És ez már egy nagyon közel áll a húsvét misztériumához.
És amikor elfogadjuk, hogy vannak olyan dolgok, amelyekbe nincsen belelátásunk és ráhatásunk, akkor kezdünk el növekedni. A Húsvét – a böjttel együtt – évről évre emlékeztet minket arra, hogy nem vagyunk egyedül a világban, nem vagyunk magunkra hagyatva. Még akkor sem, amikor járvány van, rendkívüli, sosem hallott, ijesztő helyzet, szociális távolság egy emberközpontú-énközpontú-szociális felépítésű világban. Most még nagyobb az esély, hogy kicsit kilépjünk önmagunkból, és meglássuk, hogy másoknak nálunk sokkal nehezebb.
A pusztaság s a böjt, az önmagunk csupasz valóságával szembenézés még valamiben nagy segítség: az ember megtanul szimbolikusan gondolkodni. Megtanulunk a dolgok mögé látni, és egy-egy eseményt, ami történik velünk, metaforikusan is értelmezni. Hiszen úgy vagyunk felépítve, hogy értelmet keressünk a dolgokban, még akkor is, ha nehezen látszik. Ha megnézzük őseink vallásait: a mítoszokat, vagy a mostani világvallásokat, valamennyi teli van szimbolikus tárgyakkal, cselekedetekkel és történetekkel. A zsidók Széder esti vacsorája nem más, mint szimbólumokkal való szó szerinti és metaforikus táplálkozás. Annak felidézése, hogy a világ több, mint aminek látszik; hogy egy-egy esemény, akár egy egész népet érintő sorstragédia is tekinthető más szemszögből. Hogy már megtörtént minden, ami emberrel megtörténhet, hogy már mások átélték és túlélték mindazt, amiben benne vagyunk. Háborút is. Járványt is. Még szociális elszigetelődést is. És a húsvét ünnepe, az arra való rákészüléstől megfényesedve, és a testi határainkat elérve és átlépve, ebben segít, évről évre.
Ünnep: amikor együtt van a család, amikor bőségesen eszünk, iszunk, lustálkodunk. Pontosabban: ezek a kellékek. Hiszen ünnep az is, amikor ezekből esetleg semmi sem valósul meg, csupán a szívünkben nyílik ki valami, ami addig nem volt ott, s amiben benne van a virág ígérete, s egy olyan gyümölcsé, amely hozzátesz a világhoz. A nagy munkát már elvégezte más, az, akinek megvolt az ereje hozzá. Ha húsvétkor erre emlékszünk, akkor már nemcsak a formaságok vannak meg (vagy hiányoznak), hanem az is, ami megtölti a kereteket, és értelmet ad az értelmet nagyon is nélkülöző világunkba.
Megáldott ünnepet mindannyiunknak!
