Hajdu Szabolcs legújabb filmje, a Békeidő online debütált, de az elmaradt moziforgalmazás ellenére is hiba lenne kihagyni.
Hajdu Szabolcs jó pár éve kiesett az állami filmes pénzosztás pixiséből, így valamilyen szinten lehetett számítani arra az egyébként semmiből jött bejelentésre, hogy az Ernelláék Farkaséknál után legújabb művét is komolyabb hírverés nélkül, jórészt saját erőből, barátok és kollégák segítségével készítette el. Mi pedig ismét feltehetjük a kérdést, hogy egy ilyen remek alkotónak miért kell kvázi száműzetésben, komplett plágiumvádas-kultúrharcos ellenszélben dolgoznia?
A Békeidő szkeccsfilm, vagy jobban mondva - és rendezője szavaival élve - antológiafilm, ugyanis 6-7, legfeljebb szereplők vagy helyszínek szintjén kapcsolódó minitörténete nem rövidfilmfüzérként, hanem párhuzamosan épül fel. Lecsupaszított, már-már színpadi helyzetek ezek, abban az értelemben, hogy jellemzően kevés szereplővel dolgozó, egy térben játszódó jelenetek sorát látjuk - a lakásszínházi műként is létező Ernelláék Farkasékkal mintájára tehát Hajdu ismét egy földhözragadt, egyszerű eszközökkel dolgozó és akár könnyedén színpadra is vihető művet alkotott.
Ugyanakkor a Békeidő, amennyire lehet, filmszerű: hatásában nagy szerepe van a szereplőket szelíden körbeúszó egysnitteseknek, a visszafogottan stílusos neonfény-világításnak - az események egyetlen éjszaka játszódnak, így a sötét leple alatt új szereplőkkel benépesülő, a nappali nyüzsgés zajától mentes város atmoszférája minden jelenetet beleng. Az élmény filmszerű abból a szempontból is, hogy ritkán látni magyar alkotásban ennyire érzékeny, életszagú és cseppet sem teátrális színészi alakításokat, ami nemcsak önmagában örvendetes, hanem az összképnek is az egyik sarokköve.
A Békeidő ugyanis nem a nagy megfejtések filmje (persze kellően kreatív elemzői attitűddel bizonyára fogunk találni benne egy mindent úgy-ahogy átfogó tematikai ívet), hanem a minket körülvevő világ, a bennünket feszítő küzdelmek és életkudarcok tűpontos lenyomata, mozgóképként is élvezhető formában. Hajdu gyakorlatilag az Ernelláék Farkaséknál-ban képviselt ars poeticát többszörözi: hétköznapi helyzeteket ábrázol fájdalmasan érzékletesen, minden egyes újabb jelenetben alaposan megcsavarva és kitágítva történetkezdeményeit. Ezért is lényeges, hogy nem klasszikus szkeccsfilmmel van dolgunk, ugyanis ugyanazon történetszálak második-harmadik visszatérésekor hirtelen egészen más megvilágításban látjuk a korábbi kifakadásokat, elharapott félmondatokat, és Hajdunak elég mindössze egy-egy ilyen kisebb csattanó, hogy egészen új dimenzióit tárja fel figurái sorsának, és végső soron annak, ahogyan viszonyulunk egymáshoz. A többesszám, egyes személy nem véletlen, ugyanis ezúttal is ízig-vérig magyar film született, amely egyetemessége ellenére rengeteg aspektusában a hazai közeg tipikus berögződéseire, megnyilvánulásaira és lelkiállapotára reflektál.
Ugyanakkor ennyi alkotóelemet mozgatva minden produkció megbicsaklik, és a Békeidőben is akad egy-két elem, amely látványosan kiugrik az összképből: a jó érzékkel kibontott drámákhoz képest az azokat fűszerező politikai áthallások kínosan didaktikusak. Továbbá mintha akadt volna egy-két szál, aminek maga Hajdu sem találta volna a helyét a filmben, ezért inkább a munkássága korai szakaszára jellemző mágikus realizmussal kerülte ki, hogy érdemi konklúzióra kelljen kifuttatnia ezeket. Azonban szokatlan módon még ezek az oda nem illő szekciók sem zavarók vagy fárasztók, hanem kellemes közjátékokként színezik az alkotást.
Úgyhogy abszolút hálásak lehetünk azért, hogy Hajdu Szabolcs újra és újra utat talál arra, hogy alkosson. A Békeidő ugyan nem annyira közönségbarát mozi, mint az Ernelláék Farkaséknál, és moziforgalmazás híján hozzáférhetősége sem ugyanolyan, de ez senkinek ne szegje kedvét: ugyanolyan értékes és figyelemre méltó darab.
