A messzi dél vadjai rendezője egy Pán Péter-feldolgozással tért vissza nyolc év után – megérte ennyit várni?
Benh Zeitlin álomszerű debütálással lépett a filmvilág porondjára 2012-ben A messzi dél vadjaival: a fantasyelemeket is felvonultató, jellegzetes hangulatú alkotást rögtön négy Oscarra jelölték, a főszereplő Quvenzhané Wallis pedig kilencévesen minden idők legfiatalabb (női) nomináltja lett. Izgatottan figyeltük, hogy egy ilyen markáns, egyedi hang mivel rukkol elő következőnek, de hiába - Wallishoz hasonlóan Zeitlin is üstökösként ragyogott fel, majd tűnt el, és egészen nyolc évet kellett várnunk most bemutatott második darabjára, a Wendyre. Ha egy produkció ennyi ideig érlelődik, az ember önkéntelenül is felfokozott elvárásokkal közelít hozzá, hát még ha történetesen egy Pán Péter-parafrázisról van szó, amely a női főszereplő szemszögéből, a modern korba helyezve meséli el a klasszikus történetet.
De tulajdonképpen A messzi dél vadjaihoz hasonlóan a Wendy is időn és téren kívül létezik, világából éppen csak annyit ismerünk fel, hogy valahol az amerikai Délen, a társadalom perifériáján járunk. A címszereplő egy vasúti bisztró tulajdonosának lánya, akinek ikerbátyjaival együtt elege lesz abból, hogy felnőve rá is a zsírfoltok vakarása és a vendégek kiszolgálása vár, így egy titokzatos figurát követve felpattannak az ablakuk alatt robogó vonatok egyikére, és hamarosan Pán Péter oldalán találják magukat egy varázslatos szigeten.
A Wendy azonban nemcsak alapállásában hasonlít kísértetiesen Zeitlin előző rendezésére, hanem szinte minden fogása, ötlete és persze bája is ugyanabból az eszköztárból táplálkozik. A gyerekszereplők a lousianai nyomortelepekről ezúttal is akkora svunggal menekülnek álomvilágaikba, hogy nem győzzük utolérni őket, lendületüket pedig csak fokozza Dan Romer hamisítatlan zenéje, amely egyszerre szedett-vedett és áhítatosan gyönyörű, éppúgy, mint a Wendy látványa. Zeitlin ismét egy olyan rongyos fantasyt teremt, amire csak ő képes, és amelyet kietlen tájak, szakadt ruhák, az alkalmankénti szemét- és roncshegyek, valamint a barna, szürke színek dominálnak. Ugyanakkor ezeket a kereteket sokkal jobban megtölti élettel, mintha hatalmas díszletekkel és CGI-parádéval felturbózott, színes-szagos álomvilágba kalauzolna el minket. A film gyakorlatilag tökéletes antitézise az élőszereplős Disney-remake-eknek: mindenfajta csillogás nélkül értelmez újra egy klasszikus mesét, a végeredmény azonban mégis varázslatosabb, mint a stúdió makulátlanra polírozott termékeiben.
Előbb-utóbb fel is merülhet bennünk a kérdés, hogy egy ennyire különleges stílusú műnek mi szüksége van arra, hogy egy ezerszer feldolgozott meséből táplálkozzon - már csak azért is, mert hiába nyúl jó érzékkel a felnövés fájdalmainak kérdésköréhez, láthatóan a Wendy is feszélyezve érzi magát saját feldolgozás-jellege által. Bár újraértelmezés tekintetében nem szorítja korlátok közé magát, az eredeti szinte minden elemének megpróbál helyet találni ebben az új felfogásban, ez pedig nem mindig sikerül. Néha még a szájbarágós narráció ellenére sem világos, pontosan milyen irányvonal mellett akarja letenni a voksát, miközben a Pán Péter motívumaiban matat. Mintha 4-5 koncepció versenyezne a filmben, és Zeitlin csak a fináléban döntene közöttük, puszta elkalandozássá silányítva a cselekmény és saját ötletei egy jelentős hányadát.
Ez különösen Pán Péter karaktere kapcsán látványos: a címben jelölt főszereplőváltással borzasztóan háttérbe szorul, Zeitlin képtelen őt karakterizálni, ami meglehetősen rosszul veszi ki magát, amikor a Wendy második felére hirtelen neki is teljes értékű karakterré kéne válnia. Petert többnyire követelőző, egoista megnyilvánulásaiból ismerhetjük meg, ami borzasztó ellenszenves figurává teszi - igaz, ebben szerepe van a félresikerült castingnak, ugyanis Yashua Mackben szemernyi karizma sincs. Viszont a Wendyt játszó Devin France annál nagyobb telitalálat: ritkán látni gyerekszínészt, aki ekkora jelenléttel bír, és mágnesként vonzza a tekintetünket a vászonra.
A Wendy tehát megbicsaklik néhány ponton, ahol A messzi dél vadjai telitalálat volt, és míg csalódás lehet, hogy Benh Zeitlin nyolc év alatt gyakorlatilag ugyanazt főzte ki, csak kicsit ügyetlenebbül, a varázslat alapvetően ismét működik. Természetesen azok számára, akik értékelik a valóságtól, a bevett eszközöktől és a feldolgozott eredetiktől is merészen elrugaszkodó produkciókat.
A Wendy teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
