Itt az európai kultúrkör egyik legszebb és legpogányabb ünnepe.
Az ember ősidőkben gyökerező vágya, hogy értse és kontrollálja a világot – hogy megértse a körülötte és benne zajló folyamatokat, eseményeket, körülményeket, történéseket, és azokat lehetőség szerint az uralma alá is hajtsa. Ha máshogy (megfelelő tudás vagy technika híján) nem megy, akkor legalább hittel, varázslattal, mágiával.
Erre pedig a nyári napforduló éjszakája volt hosszú évezredekig a legtökéletesebb időpont: az év legrövidebb éjszakája, amikor a fény legyőzi a sötétséget (bár utána kezdenek el hosszabbodni az éjszakák), amikor minden megtörténhet, amikor színpompás és varázslatos örömünnepet ülhet az ember, háttérben a pompája igazi teljében lévő természettel.
Az északi féltekén nem találunk olyan népet, akiknél ne lenne ugyanolyan fontos, szent, hiedelmekkel, mágiával és népszokásokkal terhelt ez az éjszaka – amelyet ugyan Szent Iván napján, június 21-én ülnek, a naptár-korrekció miatt a nyári napforduló csak 23-án következik be, azaz hivatalosan akkor kezdődik a csillagászati nyár. De mit számít ez a két nap ide vagy oda, amikor az év egyik legszebb, egyben az európai kultúrkör legpogányabb ünnepe befolyással bírhat az egész évünkre?
A nép hiedelmek és népszokások évszázadokig őrizték Szent Iván éjjelének fontosságát, és olyan erősen tartották magukat, hogy még a keresztények is kénytelen-kelletlen beemelték a naptárba, mint Keresztelő Szent János ünnepét, hiszen ennyire ősi és misztikus dolgot igen macerás lett volna gyökerestül kiiktatni. Az éjszaka ereje ugyanis hatással volt mindenre, ami az embert a fizikai világhoz köti: a termékenységre, a termésre, a jószágok jóllétére, az aratás milyenségére, a szerelmi élet alakulására, az egészség megőrzésére, a vagyoni javak megtartására – és természetesen a hiedelmek szerint ilyenkor szellemvilághoz fűződő viszonyon is jelentős változás állt be. A druidák úgy tartották, hogy ezen az éjszakán a Tejúton eljuthatnak a Holtak Birodalmába, és kifaggathatják őket múltról, jelenről és jövőről – itthon pedig Keresztelő Szent Jánosban bízhattak azok az anyák, akik kereszteletlenül vesztették el gyermekeiket, mert a védőszent hatalmában állt, hogy a túlvilágon pártfogolásába vegye a szentség áldása nélkül távozott kisdedeket.
A Szent Iván éj örök jelképe a hatalmas, lobogó tűz, amely már önmagában egy összetett és szerteágazó szimbólum, akár a pogány, akár a keresztény világképet vizsgáljuk. Pusztít és teremt, tisztít és világot ad, melenget és életben tart. Az ilyenkor rakott tűznek különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak, de nem csak magának a tűznek, hanem még az abban égett fahasáboknak is. A nyárközépi tűzgyújtásnak annyi különböző szokásrendszere van, hogy felsorolni is sok, hogy hol, hogyan miért és minek kell átugrani, belenézni, körbesétálni vele, illetve miből mennyit kell beleszórni ahhoz, hogy a lehető legkedvezőbben alakuljon az életünk – de a tűzgyújtás máig ható, izgalmas misztikuma miatt talán nem véletlen, hogy sok helyen már csak ez jelképezi a Szent Iván éj hajdanán mágikus mivoltát. Hiába érti a modern ember, milyen folyamatok mennek végbe az égéskor, és hiába rendelkezünk már számtalan korszerű fűtési vagy világítási megoldással, a lobogó tüzet bámulni még mindig letaglózóan ősi és ösztönös tevékenység, nincs ezen mit szégyellni.
A jeles nap természetesen nem csak a folklórba, hanem a magaskultúrába is mélyen beágyazta magát: az erről született alkotások legsikeresebb darabja természetesen Shakespeare örök érvényű és talán a legkönnyebben fogyasztható vígjátéka, a Szentivánéji álom. A darab 1595-ben született, azaz 425 éves, és a nagy drámaíró munkái közül talán ezen fogott a legkevésbé az idő, hiszen a szerelem már csak szerelem, ami még a tündérvilágot is megbolondítja – és ebben a történetben legalább szerencsésen is fonódnak össze a szálak.
A darab számtalan feldolgozást megélt már, legyen szó színházi előadásról, képzőművészetről, zenéről, előszereplős vagy animációs filmről. Ezek némelyike természetesen csak nyomokban tartalmazza már az eredeti történetet, ám sok igen hűen követi Shakespeare eredeti szövegét.
Zeneműként is többször újjászületett az athéni szerelmesek története: Henry Purcell, Felix Mendelssohn-Bartholdy és Benjamin Britten is írt belőle klasszikus zenei művet – itthon pedig Szakcsi Lakatos Béla komponált belőle musicalt a Budapesti Operettszínház felkérésére, míg világszerte számos könnyűzenei feldolgozása is megért.
A filmadaptációk sora 1909-ben kezdődött egy némafilmes feldolgozással, és azóta legalább 15 olyan mozgóképes alkotás született, amelynek Shakespeare története adta az alapját. Az 1935-ös feldolgozás Max Reinhardt rendezésében volt például az első olyan fantasy film, illetve Shakespeare-adaptáció, amely Oscar-jelölésig jutott – és a kor miatt számos érdekesség fűződik a filmhez. Példának okáért az, hogy Németországban egyenesen betiltották a filmet, mivel az angolul amúgy nem beszélő, osztrák rendező túlságosan zsidónak találtatott a kultúrpolitikának.
A kicsit könnyedebb érdekességek közé tartozik az, hogy a filmbéli erdőt nem igazán lehetett rendesen bevilágítani, ezért Hal Mohr operatőr alumínium festékkel és fémdarabkákkal egészítette ki a növényeket, hogy jobban verjék vissza a fényt. A forgatáson egyébként összesen 67 tonna fát, 1500 font gumit és 600.000 yard celofánt használtak fel a mesebeli világ megteremtésére.
A forgatáskor 14 éves, Puckot játszó Mickey Rooney a forgatás elején sikeresen eltörte a lábát, ezért őt a felvételek alatt a bokrok között kellett tologatni egy biciklin, hogy végig tudja játszani a szerepet – egyik megemlékezésében arról ír, hogy Jack L. Warnert (igen, az a Warner) ez annyira felbosszantotta, hogy azzal fenyegette, megöli. Vagy legalábbis eltöri a másik lábát.
A feldolgozások közül az 1999-es, Michael Hoffman által rendezett film is igen izgalmas körülmények között forgott: a filmet ugyanis nem egy igazi erdőben, hanem egy repülőgép-hangár méretű épületben vették fel, ahol is az odaszállított dús növényzet hamar rohadásnak indult, és mérgező gázokkal árasztotta el a zárt teret. Igazán varázslatos lehetett, nem?
A Szentivánéji álomból 1959-ben csehszlovák bábfilm is készült Sen noci svatojánské címmel, amely abban az évben a cannes-i filmfesztivál résztvevője is volt nagyjátékfilm kategóriában, de feldolgozták a britek, a franciák, az olaszok és még Bollywood is, nem beszélve pár, kifejezetten ifjúsági filmnek készült amerikai alkotásról – mert ami örök, az örök, ugye.
Más kérdés, hogy Szent Iván éjjeléből az utóbbi évtizedekben kikopott egy kicsit a varázslat és a mágia, és nagyon oda kell figyelnünk, ha meg szeretnénk teremteni az elmúlt korok történelmi leírásaiból ránk maradt ősi, ösztönös, felszabadult és életigenlő hangulatot – de ha egy kicsit jobban magunkba nézünk, akkor talán még megtaláljuk azt a csipetnyi bűbájt, ami visszaterel minket oda, ahonnan jöttünk: egy hatalmas, lobogó tűz mellé, a többiekkel.
