Csalog Gábor olyan zongoraművész-zeneszerző, aki elgondolkodik azon, milyen lehet két hang egymáshoz fűződő viszonya.

Alázat és egyéni látásmód, puritanizmus és műveltség különös arányban keveredik Csalog Gáborban. Zeneszemléletéről, valamint a BMC Records gondozásában hamarosan megjelenő Bornemissza Péter mondásai című új Kurtág-lemezről beszélgettünk vele.

Mi a kotta a koncerten: béklyó vagy kapaszkodó?

Van, akinek béklyó – rosszabbul játszik, ha kiteszi. Én viszont kotta-fetisiszta vagyok. Érzéki inspiráció, ha ott van előttem zongorázás közben. Tudjuk persze azt is, hogy a kottába leírható jelek csak bizonyos részét adják a mű teljes világának. De az asszociációs hálót, ami „tartja” az adott zenét bennem, jótékonyan hívja elő a kotta látványa. Számomra olyasmi, mint egy festmény, mely mögöttes világot tár föl.

A koncert ideális esetben tisztán jelenidejű hangélmény, vagy pedig audiovizuális tapasztalat a hallgató számára?

Amikor Richter azt mondja, nem kell őt látni, a "tiszta" zene hangja számít csak – értem, elhiszem neki, de nem fogadom el. Őróla végképp nem, persze tévedett magáról. Vagy a többi régi nagyról se gondolnám így. Van viszont zenész, akinél igazán semmit nem ad hozzá a zenéhez látvány vagy jelenlét. Például én is. A lényegi végeredményben, a hangok árnyalataiban persze jó esetben megjelenik valami, ami a személyiség rétegeit is tartalmazza. Igen, a tiszta zene a célom. Csak részben mond ennek ellent az eset, amikor függöny mögötti koncertet adtam: csupán a kezem és a zongora látszott, függöny takart el a színpadon a közönség elől. Akkor azt hittem, életem legjobb koncertje lesz – de az egyik legrosszabb lett helyette. Befagytam a kontaktus hiányától. Sokféle oldala van ennek.

A zenélés elsősorban lelki vagy szellemi gyakorlat?

Az emberi működés tényezői egyszerre szerepelnek: lélek, test, szellem, szív, minden. Nincs vagy-vagy. E különböző pályák szétszálazhatatlanul, majdnem kielemezhetetlenül működnek együtt. A tudatos és az álomszerűen öntudatlan elemek összegabalyodnak ilyenkor. Valahogy mégis próbáljuk szétszálazni, de közben hagyni is őket a maguk szabta pályákon bolyongani. Tudni és nem tudni róluk egyszerre. Megpróbálni ravaszul e „nemtudásról” is tudni.

Magát adja el az előadó vagy a szerzőt?

Az utóbbit akarja minden áron, az elsőt nem tudja kikerülni semmi áron. (Talán nem is lenne jó.) De azért próbáljunk meg ne üzleti alapon gondolni minderre. Eladni senkit sem túl jó.

Az élő koncert közönsége inspirációforrás, vagy pedig a koncentrációt nehezítő tényező?

Sokáig az utóbbi volt a meghatározó nekem. Azután lassan eljutottam oda, hogy részben mindegy, részben inspiráció is. A gladiátorok vért kívánó mutatványai azért távol állnak tőlem, (és úgy gondolom, a jó zenétől is).

De hiszen műsorra tűz „vért kívánó” zenéket is, nem?  

Éppenséggel játszottam Beethoven Hammerklavier-t, meg egyéb hasonló, lehetetlenségeket ostromló zenét is bőven, amiket más nemigen játszott itthon. Például a Messiaen 20 tekintetet is én mutattam be Magyarországon, meg a Ligeti-etűdöket. Ma már inkább leszoktam az efféle bizonyítási vágyaimról.

Melyik az előrébbvaló: a történeti vagy a szubjektív hitelesség?

Az előadónak az elsőre kellene törekedni... ha el is akad közben folyton a második miatt.

Mi az irány: a hang felől a zene-egész felé, vagy fordítva?

Először van az egész mű, a tudás róla. Azután van a hang felől az egész irányába: ez tölti ki a zenész munkáját. Milyen egy hang? – ezt a kérdést nem kerülhetjük meg. Azután: milyen két hang viszonya. És így tovább. Aztán visszatérünk az egészről való tudásra. Vagy jó esetben ez végig ott van bennünk közben.

A homogén vagy a heterogén műsorkoncepció a kifizetődőbb?

Mindkét féle műsorból lehet jót is, rosszat is kitalálni. Egy biztos: ha túlságosan engedünk a közönség elvárásainak, rövid távú a fizetség.  De ha meg túlságosan engedünk a saját műsor-vágyainknak: azonnali a bukás. Ebben – tetszik vagy sem (nálam inkább sem) – kompromisszum kell. Játszanék például egy-egy teljes koncerten csak késői, lassú, bonyolult Fauré-prelűdöket vagy csak Usztvolszkaja-szonátákat – 200 helyett 20, vagy esetleg csak 2-3 ember jönne el a BMC-be. De néha azért nem kímélem a közönséget.

A kortárs zene értése feltételez-e előzetes felkészültséget a hallgató részéről?

Jó, ha van.  De még ennél is jobb szituáció, ha nincsen – és valahogy mégis hat a zene. Ilyen is előfordul!

Ön Kurtág György zenéjének egyik leghitelesebb tolmácsolója és a hozzá legközelebb álló tanítványok egyike. Mi a legfontosabb, amit tanult tőle?

A terjedelmi korlátaink miatt alig tudok belekezdeni a listába. Hosszú. Csak néhány címszó: Becsületesség. Szorgalom. A zeneirodalom és a világirodalom páratlan ismerete. Az elvek kérlelhetetlen végigvitele. Örök elégedetlenség. Végtelenül magasra helyezett mércék.  A legapróbb részletekbe hatoló sokféle elemzés – de ez mindig személyes szenvedéllyel párosulva. Ha bárki ilyen szinten tud elemezni, súlyos veszély lehetne, hogy a tudása "hideg". Másrészt: ha valaki ilyen szenvedéllyel és személyességgel zenél, súlyos veszély lehetne, hogy a lángolás mögött nincs ott az elme. Nos, épp Kurtág az, akinek zenélésében e hideg és e forró véglet úgy van egyszerre jelen, mint senki másban. Persze kérdés, mi mindebből a megtanulható – és mi a mások számára elérhetetlen eszmény.

Idén fog megjelenni a Bornemissza Péter mondásai című Kurtág-lemez az Ön és Tony Arnold előadásában a BMC Recordsnál. Mi ennek a felvételnek a története?

Az 1968-as magyar bemutató utáni egyetlen budapesti előadás közreműködője voltam – 25 évvel később, a kanadai énekessel, Valdine Andressonnal. Ezután sajnos újabb 25 évnek kellett eltelnie a tavalyelőtti magyar reformáció-évfordulóig.  Ekkor vettük elő Tony Arnolddal, sokat dolgozva újra együtt a szerzővel. Ezután egy évvel pedig épp e BMC-lemezkiadás céljából adtuk elő újra. E koncert utáni napon végül újra fölvettük a mű összes tételét. Emlékeim szerint talán épp itt ért a darab a csúcsra, ami mi kettőnket illet. Várom nagyon a CD megjelenését.

Több, mint 15 éve úgy nyilatkozott, a Bornemissza… című mű a születése idején még avantgárdnak számított, majd a közízlés változásával egyre inkább veszített formabontó jellegéből és ezzel egyidejűleg „klasszicizálódott”. Most milyennek látja ezt a művet?

Korszakán messze túlmutató remekműnek – a 20. század második felének néhány kimagasló hegyóriásának egyike.

Miért éppen Tony Arnolddal készült el duóban ez a lemez?

Ő tudta megtanulni és elénekelni mostanában. (Alig van alkalmas énekes a világon.)

Mi az ének-zongora duófelállásban rejlő legnagyobb kihívás?

Határtalan technikai, szellemi, erőnléti és kommunikációs feladatok. A rövidtávfutó készenléte és erőnléte – viszont egy hosszútávfutó-terjedelmű, negyven perces műben.

Mit szimbolizál ma Bornemissza Péter alakja?

Az elveiért saját korának szennyével szemben is kiálló hősét. A dolgok kimondásának erejét. A hit erejét – bármi jóban is hiszünk.

A Kurtág-lemezmegjelenésen túl milyen feladatok foglalkoztatják jelenleg és hogyan telt az Ön számára a kényszerű otthonlét?

Van egy régi álmom, ami most megvalósulhat: a karantén ideje alatt csináltam sok házi hangfelvételt mindenféle Bach meg Sosztakovics meg Szkrjabin-zenékből – csak mikrofon és zongora kell hozzá. Ebből most egy számomra fontos projekt készül, Dolinszky Miklós szövegével. Itt a kert, rengeteg fa, vetemény, sok énekesmadár. Van idő Proustot újraolvasni, meg sok más könyvre, zenére. Van idő esti futásra a faluszéli horgásztó körül. Az idő és tér másféle érzékelése soha-nem-volt élmény. Néha olyan érzés fog el: ez az igazi világ, az előző csak színjáték volt. Aztán persze néha vissza is fordul bennem: jöjjön vissza a régi világ. De melyik része jöjjön? És vajon melyik jöhet egyáltalán?

Forrás: BMC / Szász Emese