A Futás az év egyik legjobb és legérdekesebb sorozatának indult, végül a legnagyobb kihagyott ziccer lett.
Vicky Jones nevére valószínűleg kevesen kapnák fel a fejüket, ha nem annak a Phobe Waller-Bridge-nek volna alkotótársa és legjobb barátnője, aki a Fleabagnek és A megszállottak viadalának hála korunk egy legfelkapottabb forgatókönyvírójává vált. Így sokan önkéntelenül is vele azonosítják Jones első saját projektjét (pedig Waller-Bridge ebben színésznőként és producerként vett csak részt), és sok szempontból tényleg érezni, hogy hasonló alkotói hitvallás áll a Futás és Fleabag mögött.
Azonban az alapötlet teljesen más: Ruby (Merritt Wever) és Billy (Domhnall Gleeson) még fiatalkorukban egyeztek meg, hogy ha bármelyikük a "Futás!" üzenetet küldi a másiknak, aki pedig hasonlóképpen válaszol, egy egész Amerikán átívelő vonatútra szöknek el közösen. A pár nem sokkal ezután szakít, de 15 évvel később megtörténik az üzenetváltás, az egyezséget pedig mindketten betartják. A kérdés csak az, hogy mennyire ideiglenes kiruccanásként képzeli el a romantikus menekülést az azóta családanyává lett Ruby, és mennyire őszinték a sikeres önsegítő-guruként tevékenykedő Billy szándékai.
Az érdekes, de cseppet sem forradalmi kiindulópontot (elvégre számtalanszor láttunk már mozgóképen fiatalkori szerelmek felélesztését) a Futás villámsebesen meghaladja. Vicky Jonest nem feltétlenül azok a kérdések érdeklik, amelyeket az átlagember ebben a helyzetben feltenne, hanem azok, amelyeket mindig is fel akart tenni, de sohasem mert. Sorozata ebből a szempontból mindenképpen rokon a Fleabaggel, hogy különleges, excentrikus húzásai, tabudöntögetése egytől egyig azt a célt szolgálják, hogy a sablonok lebontásán keresztül ásson hétköznapi nehézségeink, dilemmáink, talán magunk felé sem bevallott titkos vágyaink mélyére.
A Futás folyamatosan a szereplők hagyományos értelemben vett sikereit állítja szembe boldogtalanságukkal, ugyanakkor rendre megkérdőjelezi azt is, hogy 15 évvel korábbi kapcsolatuk felélesztése, a menekülés jelenthet-e megoldást problémáikra. Hiszen Ruby és Billy valószínűleg nem véletlenül szakítottak, azóta pedig rengeteget változtak (vagy éppen bizonyos tekintetben semmit sem változtak), és még erre rakódik rá a személyes titkok és a külön töltött idő miatt érzett bizalmatlanság, ez pedig egészen viharossá, szélsőségesen hullámzóvá teszi együttlétüket. Azonban az így kibontakozó lélektani dráma élét folyamatosan lágyítja a karakterek közötti tökéletes kémia (Wever és Gleeson is azon színészek közé tartozik, akik bármilyen típusú szerepben képesek karizmatikusan alakítása), dialógusaik dinamikája, így a Futás mindvégig kellemesen könnyed körítésben taglalja témáit.
És ez elég is lenne, csak éppen maguk az alkotók nem hisznek abban, hogy ez elég, és mindenáron műfaji kereteket akarnak ráerőszakolni a Futásra. Amely ezáltal gyakorlatilag úgy fest, mintha Richard Linklater a Mielőtt felkel a nap 10. perce magasságában kijelentette volna, hogy "ebből így soha nem lesz normális film, inkább csinálok belőle egy krimi-thrillert!". Jones láthatóan úgy érzi, hogy a szereplők múltjának, dinamikájának, apró-cseprő titkainak boncolgatása nem fogja elvinni a hátán az élményt, úgyhogy a hight-concept alapvetést folyamatosan hasonlóan high-concept szituációkkal kell feldobnia. Előbb egy bajkeverő asszisztens, majd rengeteg készpénz, végül az ötödik rész végén egy kifejezetten merésznek mondható, műfajokon átívelő fordulat érkezik, részben a szórakoztatás kedvéért, részben azért, hogy felszínre rángassa Rubyban és Billyben azokat a feszültségeket, amelyek egyébként is felmerültek volna, ha a folyamatos rohanás közepette egyszer is levegőhöz jutnak.
A 7x25 perces évad keretei között viszont egyszerűen lehetetlenné válik, hogy a tematikai kifejtés és a viszonylag bonyolult cselekmény megférjen egymás mellett (plusz egy mellékszál, amely jóformán csak azért létezik, hogy Phoebe Waller-Bridge is szerepelhessen), így az élmény a "kellemes, de értelmes szórakozás" kényes egyensúlyából rövid úton a limonádé kategóriája felé csúszik el. A mű végül már nemcsak a nézőt, de maguk a szereplőket is elvágja attól, hogy megéljék aktuális lelkiállapotaikat, hiszen az egyre feszítettebb rohanás közben erre nincs idő.
Ennek megfelelően Ruby és Billy felszínre szivárgó titkai is egyre kevésbé a karakterizációt, és egyre inkább a konfliktusgenerálást szolgálják, ezzel pedig egy kifejezetten melodrámai irányt vesz a sorozat hangulata. Az egyre inkább elharapózó kapkodás miatt pedig az évad lezárása végül annyira esetleges, hogy még azt is nehéz eldönteni, valódi befejezésnek szánták-e vagy gyáva menekülésnek a folytatásba. Fáj nézni, hogy a Futás mennyire mostohán bánik saját ötleteivel: bár egy-egy vita vagy akár egy egyszerű sziporka is hatalmas kreativitásról tesz tanúbizonyságot, ezek a csírák sokkal alaposabb kidolgozást igényelnének. És amennyire változatos hangulatokkal, helyzetekkel dolgozik Jones és alkotógárdája, ez esetben nemcsak egy, de akár több remekmű lehetősége is benne lett volna a produkcióban.
Ironikusan sorsszerű, hogy a Futás két olyan emberről szól, akik egykori legbensőségesebb társuk előtt sem képesek felvállalni önmagukat, illetve azt, akivé a külön töltött 15 év alatt váltak, közben viszont maga a sorozat retteg attól, hogy felvállalja azt az utat, amelyet sallangmentesen, őszintén képviselhetett volna.
