Ne a mezőkovácsházi Aranykacsa presszó szombati videódiszkója jusson eszünkbe 1986 nyaráról, hanem valami, ami pont olyan menő egy kortárs galéria megnyitóján, mint a Sziget fesztiválon.

A The Slow Rush hipnotikus borítója afféle prog-rock látomás: egy lakásba beköltözik a homoksivatag. Szóval itt a vég, és akkor legjobb, ha belátjuk: nem menekülhetünk az euró-diszkóban abált prog-rocktól, ezért legjobb, ha megadjuk magunkat. Kevin Parkernek – aki egy személyben a Tame Impala – öt éve jelent meg a Currents című albuma, ami jól dokumentálta azt a kísérletet, mely szerint lazán elő lehet állítani pszichedelikus diszkót a Yamaha DX-7-es szintin.

Persze úgy, hogy ne a mezőkovácsházi Aranykacsa presszó szombati videódiszkója jusson eszünkbe 1986 nyaráról, hanem valami, ami pont olyan menő egy kortárs galéria megnyitóján, mint a Sziget fesztiválon. A The Slow Rush olyan, mintha egy Supertramp albumnak Georgio Moroder lett volna a producere.  A nagy kérdés persze az, hogy van-e erőlépés a Currents óta. Nos, inkább visszalépés történt, maradt a nyávogó hangszín, ami végig uralja az albumot, és ez olyan mintha az Gazebo I Like Chopinjéből akarták volna előállítani a 21st Century Schizoid Mant.
Az album egy hosszú utazás az analóg szintetizátorok varázsszőnyegén, ahogy az öt évvel ezelőtti album is, de most az AIR hatása is erősebb, és inkább a meditatív diszkó felé leng ki az inga, míg a korábbi album még azért nyomokban tartalmazott prog-rockot is. Minek is szépítsük? Ahhoz képest, hogy Kevin Parker öt évig éheztette a rajongókat, az anyag csalódás lett. Ez már nem csak afféle vicces stílusgyakorlat, úgy tűnik a Tame Impala beleragadt a bugyborékoló vokóderes diszkó-látomásokba, és hiába az okos szövegek, a koncept album ígérete (a lemez alapvetően az idő múlására reflektál, vö: a Posthumous Forgiveness, az It Might Be Time, a Borderline, és a Lost In Yesterday szövegeit), az album túlságosan egyanyagú. Nincs igazán kiterjesztése, érezzük, hogy Parker volt az album producere és hangmérnöke is. Az idő és a tér különös kapcsolatára utalhat az, hogy az ausztrál származású fiúnak 2018-as kaliforniai erdőtűzben oda lett számos hangszere, csak a laptopját tudta megmenteni, ezért is késett az új Tame Impala-lemez. Szóval, egészen Kaliforniáig ment, hogy aztán egy olyan tűz pusztítsa el az otthonát, amilyen jórészt Ausztráliára jellemző.

Szóval, a The Slow Rush afféle barkács-diszkós szoba-pop, pedig most inkább valami nagyszabást vártuk volna, egy olyan lemezt, amely tényleg mond valamit az idő múlásáról, de nem úgy érzékelteti azt, hogy elénk tárja magát az unalmat.