A koronavírus miatt az idei filmfesztiválok többsége elmarad, ennek pedig súlyos következményei lehetnek a filmvilág egészére nézve is.
A járványügyi intézkedések a filmvilág minden szeletét alaposan felforgatták, de talán egyiket sem annyira, mint a fesztiválközeget. Természetesen a legtöbb ilyen jellegű rendezvény elmaradt, legalábbis eredeti formájában, ugyanis a szervezők kézzel-lábbal igyekeztek valamilyen formában fenntartani a fesztiválok folytonosságát és létjogosultságát: Karlovy Vary például kisebb cseh mozikba küldte el versenyprogramját, a Cannes-i Filmfesztivál pedig úgy döntött, hogy hiába marad el a rendezvény, nyilvánosságra hozza eredetileg tervezett összeállítását.
Már maga az elképzelés is valamennyire megmosolyogtató (a fantasy sport mintájára jönnek a filmfesztiválok, amelyeken a még fiók mélyén lévő filmeket versenyeztetjük?), de a következő lépés még inkább: a rendezvény azzal az indoklással nem sorolta a megszokott kategóriákba a filmeket, hogy majd megnézve mi agyalhassunk azon, hogy melyik szekcióba illettek volna. És akkor mikor és hol is lehet megtekinteni ezeket a darabokat?
Ez már akkor is jogos kérdés lett volna, ha a fesztivált hagyományos formájában tartják meg, hiszen a mezőnyből jellemzően csak a 5-6 legnagyobb siker szokott eljutni hazánkba úgy december tájékán - és mi még szerencsések vagyunk, szemben például az Egyesült Államokkal, ahová nem angol nyelvű produkcióknak esélye sincs betörni. De Cannes már akkor is egy meglehetősen elitista intézmény volt, amikor még legalább 500 kiválasztottnak levetítették a filmeket, így hát igencsak megmosolyogtató, hogy amikor még erre sincs lehetőség, a fesztivál úgy tesz, mintha hirtelen hiperdemokratikus közösségi élménnyé vált volna.
A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy ilyesmire azért volt kísérlet, szintén a karantén alatt, amikor a világ fesztiváljaiból összeállított We Are One Global Film Festival debütált az interneten. Igaz, a bemutatott filmeket csak konkrét időpontokban lehetett megtekinteni (amivel nagyjából oda is az internetes közzététel és a globalitás egyik fő ismérve), az összeállítást megtekintve pedig rögtön igen cinikussá válik ez a névadás. Annyira egyek vagyunk ugyanis, hogy a résztvevők többsége csak 2-3 db, többéves és erősen harmadvonalas alkotást szánt a pórnépnek.
Hiszen a fesztiválok létjogosultsága éppen azon az exkluzivitáson alapul, hogy hetekkel, hónapokkal a valódi bemutató előtt (vagy éppen bemutató híján) csak akkor és csak ott lehet megtekinteni és megünnepelni ezeket az alkotásokat (nem véletlen, hogy legtöbbjük be sem fogadja azokat a jelentkezőket, amelyek más fesztiválokon már debütáltak), találkozni az alkotókkal - ha ezt kiütjük a képletből, Cannes vagy Berlin csak egy újabb felület lesz, ahol médiatartalmat játszhatunk le.
Ugyanakkor igazságtalan lenne ezt a rugalmatlanságot magukra a rendezvényekre fogni, mert a válság elsősorban az ezekre támaszkodó filmeket állította lehetetlen választás elé. Ugyanis azok azért mennek fesztiválokra, hogy ott forgalmazóra találjanak, egy ingyenes online premier pedig automatikusan tönkreteszi egy produkció piacképességét. De akkor miért nem vesszük ki az „ingyenes” részt a képletből? Hiszen a Netflix, a Hulu, az Amazon és a többi streamingplatform már évek óta sorban áll a különböző fesztiválfilmekért - azonban a másik oldal már korántsem ilyen lelkes.
Az alkotók főként azért kritizálják ezeket a felületeket, mert nincs semmi motivációjuk az így megszerzett gondozására, és legtöbbször egyszerűen elsüllyesztik azokat feneketlen könyvtárukba, míg egy hagyományos forgalmazó (mint például a kisebb indie-feltámadást kezdeményező A24) minden követ meg fog mozgatni, hogy sikerre vigye alkotásait. Persze akadnak szigorúan független és művészfilmeket tárazó streamingplatformok (Mubi, Criterion Channel), de ezek nem igazán kaptak lábra, és nem is feltétlenül hiúság kérdésre, hogy a filmesek a filmesek mindent a mozis szereplésre tesznek fel.
Ugyanis a forgalmazásnak nem is feltétlenül az anyagi megtérülés a lényege (a fesztivál-résztvevők töredéke számíthat arra, hogy üzletileg is értelmezhető eredményt lesz képes felmutatni), hanem hogy kialakuljon az a felhajtás, amivel aztán rá lehet fordulni a díjszezonra, hogy ott lehessen nyerni egy-két szobrocskát, amivel a rendező remélhetőleg kellő hírnevet gyűjt magának, hogy a következő projektjét is támogassa valaki, és ezzel kezdődhet elölről az egész ördögi kör, amíg egy-egy mellényúlás hatására az illető azonnal eltűnik a süllyesztőben. Persze, ha minden jól megy, az ősszel megrendezendő fesztiválokat nem fogja érinteni a válság, és a legtöbb díjátadó is csak kisebb halasztásra szorul majd, így a 2020-as fesztiválfelhozatal sem fog örökre a fiókban maradni. De ijesztő kilátásokat mutat, hogy 2020-ban, négy hónapnyi karantén után sincs életképes alternatívája a független filmforgalmazás ökoszisztémájának.
