Ugyanabban a hangulatban szürcsöltem az alutálcán kapott gránátos kocka után a meghatározhatatlan ízű ivólevet, mint előttem sok tízezer másik gyerek.
Most legyen csak elég annyi, hogy tábor, mert az agyam – és ha jól sejtem, ezzel nem vagyok egyedül – már dobálja is a jobbnál jobb, erősebbnél erősebb asszociációkat, gondolatokat, emlékfoszlányokat, ízeket, szagokat, hangokat, embereket, érzelmeket és benyomásokat, amiket egy-egy pár napos nyári élménydömpingben begyűjtött, kiskoromtól fogva egészen a fiatal felnőttkoromig (valahol egy fesztiválélmény is táborozás, nem?).
De még mielőtt nagy dózisban adagolnám hirtelen a durva lópokrócok smirgliszerű érintésének, a sebhintőpor aranyló sárgájának vagy a gumicukorra és/vagy sörre remekül elköltött zsebpénz maradandó emlékét, lessünk azért egy kicsit vissza a múltba: hogy mi is az a tábor tulajdonképpen.
Tábor szavunkat a magyar etimológiai szótár a törökből eredezteti, melynek jelentése „katonai alakulatok ideiglenes szálláshelye”; „sátrakból vagy barakkokból álló telep”; illetve „valamilyen szempontból összetartozó emberek csoportja”, eredete pedig az oszmán-török tapkur, tabgur, illetve a krími tatár tabur (‘sánckaró-fal, szekérvár’) szó. Valószínűleg honfoglalás előtti szójövevényünk, amely több kelet-európai nyelvbe is a magyarból származott át. A hagyományos magyarázatot, mely szerint az eredeti forrás a csehországi huszita erődváros, Tábor neve lenne, illetve ezen keresztül a palesztinai Tábor hegyé, a szótörténeti adatok megcáfolták.
A tábor szó tehát már régóta velünk van, és olyan nagyon nincs is ezen csodálkoznivaló, lévén a honfoglalás előtt őseink végigtáborozták a Keletet – a háborúk történelme pedig magával az emberével egyidős, így hamar szót kellett alkotni a katonák számára ideiglenesen összepattintott szálláshelyre, ahol is az előrenyomuló csapatok ideig-óráig, vagy akár egészen hosszú ideig meghúzhatták magukat.
Ezeknek a táboroknak még nyilván semmi köze nincs a gyerek- vagy nyári táborok ma ismert formájához és eszmeiségéhez (hacsak az nem a sátor, a budi vagy Anya hiánya), így kicsit előre kell ugranunk az időben, és kihagyni pár évszázadot.
A gyerektáboroztatás és a gyermeküdültetés szervezett formája ugyanis egy kifejezetten új, jóléti társadalmi műfaj: a 20. század hajnaláig nem igazán foglalkoztak a gyerekek és az ifjúság tömeges nyaraltatásával, noha az oktatás és a nevelés bizonyos formái kifejezetten tábori körülmények között zajlottak: távol az otthontól, sokszor kényelmetlen körülmények között, a kortársak állandó jelenlétében. A bentlakásos oktatás és iskolák műfaja egészen régi keletű: az alacsonyabb sorból származó, taníttatásra szánt gyerekeket beadták a tudás központjainak számító kolostorokba, hogy ott a megfelelő oktatás és nevelés mellett, közösségben szívják magukba az ismeretanyagot.
A pedagógia és a gyermeknevelés elvei azóta persze sokat változtak, csiszolódtak és finomodtak, de a közösségi együttlét fontosságának hangsúlyozása nem változott. Ahogy az iskolának is kiemelten fontos szocializációs szerepe van a gyerekek életében, így a tábori együttlétnek is, hiszen olyankor nem csak a tanulás, hanem a hétköznapok minden aspektusa, az egymás előtt addig rejtett személyes tér is közössé válik, mint az evés, alvás, tisztálkodás és szabadidő, ez pedig a megfelelő vezetés mellett igazi közösséget tud formálni az abban részt vevő egyénekből, akik így könnyebben vállalják is egymással a közösséget.
A huszadik század elején megjelenő gyermektáboroztatási módszertan épp ezért remek eszközt jelentett arra, hogy a gyerekeknek átadják az éppen megfelelő eszméket és ideológiákat, legyen szó a Magyarországon az 1920 és 1940 közötti cserkészmozgalmak megerősödéséről, ami nagyban köszönhető a különféle gyerektáboroknak, ahol a résztvevők gyakorlatban sajátíthatták el a cserkészet mibenlétét, ráadásul nem csak felnőttektől, hanem a tőlük csak egy kicsit idősebb társaiktól.
A szocialista kor úttörőtáborai hasonló módszertannal próbálták meg átadni a szocializmus fontos eszmét és emberi eszményképét – ahogy ez a szociális alapú gyermeküdültetésben is fontos hangsúlyt kapott, hiszen az állam, mint a jó atya, gondoskodott róla, hogy minden gyerek hozzájuthasson a megfelelő nyaraláshoz még akkor is, ha ezt a szülei nem engedhetik meg.
Ezért is volt a zánkai úttörőtábor kérdése kiemelten fontos projekt: a végül 500 millió forintból megépülő komplexum a mai napig olyan helynek számít, ahol a magyar lakosság java része legalább egyszer megfordult. Építésének ötlete már az ötvenes években felmerült, mivel egyre nagyobb volt az igény az úttörőtábori helyszínekre – a gyermeküdültetés viszont egyre inkább kiszorult a Balaton partjáról. A tó partja egyre gyorsuló ütemben épült be, és egyre szaporodtak a sátortábori tilalmak, így nagy szükség volt egy állandó helyszínre. Zánka lett az ideális helyszín, ahol végül 1969-ben került le a 90 kilogrammos márvány alapkő, bár csak 1975-ben avatták fel hivatalos és ünnepélyes keretek között. A magyar nép ajándékaként aposztrofált Balatoni Úttörővárost rendszeresen látogatták politikusok, híres emberek, külföldi díszvendégek és külföldi gyerekek is 1972-től a Csillebérci úttörőtáborral közösen szervezett Béke és Barátság Nemzetközi Táborok keretein belül.
Az úttörő-mozgalom végével Zánkán azért nem állt meg az élet: még vagy jó két évtizedig őrizte azt a megismételhetetlenül szocialista bájt, amit oly sok helyen tapasztalunk még kishazánkban, és amit még én is megtapasztalhattam már bőven a rendszerváltás után – hiszen nagyjából ugyanabban a hangulatban szürcsöltem az alutálcán kapott gránátos kocka után a meghatározhatatlan ízű ivólevet, mint előttem sok tízezer másik gyerek.
Tény, hogy egy jó vezetés mellett a tábor igazi élményt tud jelenteni még egy felnőtt számára is: egy falatka szabadságot, egy határozott időtartamú kiszakadást a mindennapokból, amely során egy adott dologra kell csak fókuszálni, így sokkal koncentráltabb akár a tanulás, akár az alkotás, akár a sportteljesítmény növelésének folyamata. A gyerekeknél ezt viszont még megfejeli az a fantasztikus és felülmúlhatatlan érzést, amit az a pár napnyi önállóság jelent.
Épp ezért arathattak a fiatalok körében nagy sikert később az amúgy nem túl vonzó nevű építőtáborok is, ahol egy idő után – teljesen természetes módon – a hangsúly már inkább a közösségi együttléten volt, mintsem a munkán, annak ellenére, hogy a táborokban sokszor igen komoly munka folyt. Az építőtáborok története is egy igazán masszív és érdekes téma, amikről szerencsére rengeteg képanyag is fennmaradt: ezeken a vidám szocialista ifjúság építi lázasan az ipart, a mezőgazdaságot és az országot felhőtlen jókedvvel. Kezdetben a vállalatok is élvezték az egyre nagyobb számban érkező ingyenes munkaerőt, ám a hetvenes évek lazuló diktatúrája idején a fiatalokat már sokkal inkább érdekelte a bulizás, mintsem a munka – így már a vállalatok és téeszek sem örültek annyira az egyre nagyobb károkat és egyre kevesebb normát teljesítő, ám az életet annál inkább élvező fiatalok tömeges érkezésének.
A fegyelem lazulása, a romló tendenciák és az egyre szaporodó erőszakos cselekmények nem kedveztek az építőtáboroknak, amelyek a rendszerváltással végleg el is tűntek a magyar táborpalettáról. És hogy hogyan alakult azóta, illetve hogy nekem milyen remek tapasztalataim vannak kora ifjúságom táborairól? Arról a következő részben a jövő héten.
