A nyári táborok élménye olyan tapasztalatcsomagot ad, amit minden gyereknek meg kéne kapnia.

Egy jó (vagy kevésbé szerencsés esetben egy rossz) tábor emléke egy életen át elkíséri az embert, és még hosszú évtizedekkel később is színesen-szagosan-élénken lehet felidézni egy régi nyár fontos történéseit. Cikksorozatunk első része itt olvasható.

Vannak olyan legendásra sikeredett táborsorozatok, amelyek egy egész generáció vagy kistérség életét és szemléletmódját határozzák meg: ilyen volt például a Bánkon 1938 és 1978 között szervezett Pipecland Leveleki Eszter pedagógus vezetésével. A táborról 2015-ben a Néprajzi Múzeumban kiállítást is szerveztek, mert nagyon jelentős kulturális és pedagógiai hatással bírt. A tábort vezető Leveleki Eszter 1936-ban kapott tanítói oklevelet, 1948-ban pedig óvónői képesítést, ám szakmájában nem dolgozhatott sokáig, mert az ötvenes években „a szocialista ember nevelésére alkalmatlannak” nyilvánították. Ez szerencsére nem akadályozta meg abban, hogy a Bánki-tó partján 4 évtizeden keresztül varázslatos és különleges tábort vezessen reformpedagógia eszközökkel és olyan lelkesedéssel, ami kivétel nélkül minden résztvevőre átragadt.

Leveleki Eszter személye és módszere jól példázza, hogy egy jó tábornál mennyire fontos a jó táborvezető, aki kellően erős, de indokoltan szabad kézzel tud vezetni egy ilyen zárt, a megszokottól nagyban eltérő életteret, mint egy nyári tábor. A Pipecland egy olyan rendszerben tudott alternatívát és pedagógiai kísérletet jelenteni, amikor ezt nem igazán nézték jó szemmel, mégis működhetett – és nagy sikerrel. A táborban saját pénzt, szavakat és titulusokat használhattak a résztvevők, és arra a pár hétre garantáltan kiszakadhattak a világ és az élet többi részéből, olyan okosan és jól felépített rendszer vette őket körbe. Ezt természetesen maguk is szabadon alakíthatták, hogy az élmény a lehető legtöbbet adja: a tábori gyerekek így tapasztalhatták meg a szabadság, a felelősség és a közösségi lét alapjait.

A tábori gyerekek válogatott közösségekből kerültek ki – a második világháború után sokan megfordultak itt a holokauszt-túlélők gyermekei közül, de az ötvenes években nyaralt itt Aczél György unokája is, később pedig Fischer Iván, Mácsai Pál, Básti Juli és Ascher Tamás is.

A táborozásnak és az egyedi módon felépített mesevilágnak végül Leveleki Eszter romló egészsége vetett véget, aki a nyolcvanas évek elején hagyott fel a nyaraltatással – de munkásságának hatása a mai napig érezhető.

Az ilyen jellegű táborok az élményre, a közösségre, egy jó keretrendszerre alapoznak, vagyis arra, hogy a gyerekek védett környezetben, mégis szabadon tapasztalhassák meg azt a fajta önállóságot és döntéshozást, amit otthon, a szüleik társaságában nem feltétlenül van alkalmuk. Ilyenkor bátran maguk mögött hagyhatják az otthoni elvárásokat és megszokásokat, és kipróbálhatják, milyen máshogy élni és lenni anélkül, hogy anyu vagy apu túlaggódná vagy megtiltaná.

Nekem mindig földöntúli örömöt okozott, hogy reggelente magam választhatom meg a funkcionális igényeknek leginkább megfelelő öltözéket a tábor előtt már napokkal összecsomagolt ruhakészletből, vagyis hogy se a hideg, se a meleg, se a nap, se a szúnyogok, illetve az aljnövényzet milyensége ne álljon az utamba abban, hogy jól érezzem magam – és ugyanezt nyújtotta az a lehetőség, hogy magam választhatom ki a megfelelő nasit a vidéki kisboltok gumicukor-szortimentjéből. És ez persze még csak a tábori létezés alapszintje, hogy mennyi és milyen textil van rajtad, illetve mivel tömöd a búrád a csendespihenőben a lebbencsleves után, mert egy táborban azzal kapcsolatban is komoly döntéseket kell hozni, hogy kivel és hogyan ismerkedsz és barátkozol, milyen tilosba mész bele, mennyit és hogyan lógsz a táborvezetőkön vagy a táborozást segítő idősebb fiatalokon. Olyan emberekkel és gyerekekkel hozhat össze a sors, akikkel amúgy a szürke hétköznapok során esélyünk sem lenne találkozni, mert nem ugyanabban az országrészben lakunk, vagy azt a tábori időszakot és közös hobbit leszámítva az ég egy adta világon semmilyen közös nincs bennünk. És ez így jó.

Ha már az önállóság és a különleges körülmények: a Bátor Tábor kiemelkedően fontos tevékenysége ugyanezt az esszenciális tábori élmény tudja nyújtani krónikusan és súlyosan beteg gyerekeknek, akik addig azt érezhetik, hogy semmiben sem különböznek a többiektől, és ők is bármit megtehetnek.

A Bátor Tábor 2001 óta fogad nyaranta nagyjából 1000 főt (a gyerekeket és családtagjaikat), hogy élményterápiás módszerekkel mozdítsák ki a fiatalokat és hozzátartozóikat a komfortzónájukból, hogy a betegségből ne csak a trauma és a rossz élmények maradjanak meg, hanem valami több és jobb: az élet szeretete és varázslatossága. A tábort egyébként egy alapítvány működteti, amit anyagilag, vagy önkéntes munkával is támogathatunk: ha hamisítatlan és meseszerű tábori élményre vágyunk felnőttfejjel, akkor erre remek lehetőséget nyújt a Bátor Tábor önkéntes programja.

A különféle nyári táborokkal amúgy már Dunát lehet rekeszteni: ha valaki nem találja meg magának a megfelelőt, az egész egyszerűen csak nem kereste eléggé. Napközis táborokat nagyjából minden olyan szervezet működtet, ahol bármilyen jellegű oktatási, sport- vagy művészeti tevékenység folyik, hiszen nyáron van alkalom és idő arra, hogy a résztvevők hosszabban és elmélyültebben végezzenek egy bizonyos fajta tevékenységet, legyen az testi, szellemi vagy lelki felkészülés.

A gyerekeknek szervezett oktatási táborok is kifejezetten népszerűek: nagy valószínűség szerint nincs olyan tantárgy, alapismeret, sport vagy művészeti ág, amiben ne szerveznének oktatási táborokat a szülők legnagyobb örömére. Én pedig a saját példámon keresztül bizonyíthatom, hogy életre meg lehet tanulni például a vektorokat egy vitorlástáborban, a szalma és a széna közötti különbséget egy lovarda tőszomszédságában, illetve a gubacs svájci bicskával történő szakszerű kifaragását, és még megannyi más, az élethez elengedhetetlen fontosságú alapinformációt.

Az esti közös tábortüzezésekről, sütögetésekről, bulikról meg ne is beszéljük: a mai napig színtisztán emlékszem, amikor életemben először hallottam a Belga első lemezét egy hordozható kismagnón egy eredeti, fémmászókás játszótér beton pingpong-asztalán, valahol a rekkenő balatoni nyár szúnyogdús szegletében. Hát mit mondjak, megváltoztatott.

És ha már táborok és közösségi együttlét: az ipari fesztiválozás előtti időszak hatalmas szabadtéri bulijai is ezt az élményt szerették volna visszaidézni: közös sátrazás, evés-ivás, gitározás. Nem véletlenül volt a Diáksziget szlogenje a Kell egy hét együttlét: amikor is laza, de mindenki számára érthető keretek között tölthetünk el egy pár napot együtt, távol mindentől, hogy csak arra kelljen figyelnünk, hogy jól érezzük magunkat. Ugyan a fesztiválszezonba idén kicsit belepiszkított a vírushelyzet, a közösségi keretek között zajló kikapcsolódásra vágyás kitörölhetetlen azokból a fejekből, akik gyerekként már megtapasztalták, milyen együtt viszketni a lópokróc alatt, szétdobni egy zacskó chipset, lámpaoltás után hajnalig pusmogni vagy közösen leizzadni a plusz két kör békaügetést.

Mert ha nyár, akkor tábor – az év többi része pedig várhat.