A Dark ráébreszt: foglyok vagyunk az önmagába omló sors kalitkájában.
Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, hogy a tyúk vagy a tojás volt-e előbb, azt meg pláne nem, hogy hol jött a képbe a kakas, ám a science fiction egyik legizgalmasabb témáját, az időutazást felhasználva újabb és újabb filmek, sorozatok, regények és képregények, sőt, zenei alkotások (a Black Sabbath megkerülhetetlen Iron Man-je példának okáért) próbálnak választ találni a létezés paradoxonjaira, és ha van érzékünk hozzá, nézőként hihetetlenül tudjuk élvezni ezeket az agytekervényeket megcibáló, enyhén mazochista hatású teóriákat, amelyek esszenciáját az adja, hogy minden képtelenségük ellenére sokszor közelebb kerülnek a társadalom és az emberi természet valóságához, mint a legzsigeribb filmdrámák.
Ha csak a mozgóképekre koncentrálunk, akkor is Dunát lehet rekeszteni az időutazós filmekkel, így a zsáner rajongóinak nagyon elkötelezett fogyasztóknak kell lenniük ahhoz, hogy kifogyjanak a néznivalóból. Mára annyi különféle látásmóddal rendelkező művész kezében megfordultak az idő állandó kérdései, hogy a témával foglalkozó produkciókat is könnyűszerrel szegmentálhatjuk az időutazáshoz való hozzáállásuk alapján. A feledhetetlen klasszikusok, mint például Az időgép 1960-ból vagy az etalon Vissza a jövőbe még egyszerű, lineáris vonalként tekintettek az időre, amelyet egy ponton megváltoztatva a későbbi események is másként alakulnak. A modernebb filmesek már gyakrabban amolyan sorscsapdákban, loopokban, hurkokban, önmagukat ismétlő történések kezdet és vég nélküli körforgásában gondolkoznak, amelyekben a jelen, a múlt és a jövő gyakorlatilag egy térben működik, ilyen volt a Triangle, az Időbűnök, a Predestination vagy a magyar színekben versenyző Hurok. Újabban népszerű fogás az időt egyenes vonal helyett elágazások sűrűjeként láttatni, ilyenkor az időutazó, nem saját jövőjét vagy múltját formálja, hanem tettével létrehozza az események egy új láncolatát, egy párhuzamos dimenziót. Ennek az elképzelésnek a különleges bonyolultságát a közelmúltban többek között a Rick and Morty és a Bosszúállók: Végjáték is felvázolta. Mindemellett olyan alkotások is feltűnnek néha, amelyekben az időutazás maga nem valósul meg, viszont a múlt és jövő képes kommunikálni egymással, mint a Frequency-ben vagy a Mirage-ban.
Az évtizedek során az időutazás függvényében felhalmozott megannyi ötlet után új klasszikus csak drasztikus kreativitással és bátorsággal születhet. Ez jellemzi Baran Bo Odart és Jantje Frieset, akik a Netflix európai terjeszkedését segítették az elmúlt három évben egy olyan zászlóshajóval, amely a tudományos-fantasztikum egyik új viszonyítási alapja már most, és csak még inkább azzá fog válni az elkövetkező években. Ez a Dark, vagyis a Sötétség, amely minden korábbi időutazáshoz kapcsolódó teóriát egybeolvasztott három évados menetelése során, hogy végül 2020 nyarán belépjen az utolsó ciklusba, és bezárja a bezárhatatlannak hitt kört, zseniálisan kiszabadulva a saját maga által kötött béklyóból. A Dark egy agyakat izzasztó, összetett és példátlanul elgondolkodtató, németül beszélő csoda, amelynek egyetlen perce is nyomasztóbb és fajsúlyosabb mint bármelyik David Lynch-film és mégis úgy nézeti magát, mint a legdinamikusabb, színes-szagos blockbusterek.
A mestermű csíráját valahol az 1953-1986-2019 tengelyen vetik el a készítők, ugyanis a német kisváros, Winden lakóit összeláncoló időhurok 33 évente ismétlődő ciklusai ebben a három évben gyökereznek, és formálják megmásíthatatlannak tűnő, végtelenül újrajátszódó tragédiájukat. A cselekmény origója a középiskolás Jonas (Louis Hofmann), aki nem gondolná, hogy milyen agysejtőrlő kalandban lesz része, amikor a sorozat szimbólumává vált sárga esőkabátját felvéve bemerészkedik a windeni erdő szívében húzódó, éjsötét barlangba. A koromfeketeségben időalagút nyílik, amely átértelmezi az emberi kapcsolatokról alkotott alapvető fogalmainkat, új, felzaklató színben tüntetve fel anyákat, apákat, szerelmeket és testvéreket a városi atomerőmű és a közelgő Apokalipszis árnyékában.
Németország nemcsak azért lehet büszke a Darkra, mert a sorozat elsőosztályú kérdéseket tesz fel, hanem azért is, mert addig nem nyugszik, amíg a válaszokat is meg nem leli rájuk, még ha mindeközben néha a saját nyakát kell a kitörés határáig feszítenie. Végül mindenhonnan visszajön, az összes lyukat betömi, és a három évadon át vasszemekből szőtt pókháló így olyan egyedülálló, hiánytalan egésszé válik, amelyhez hasonlót alig láthattunk korábban. Itt keresendő a Dark egyik kiemelkedő erőssége. Mert megdöbbentő fantazmagóriákat bőven kínált már a filmvilág, a példákért nem kell messzebbre mennünk Damon Lindelofnál (Lost, A hátrahagyottak, Watchmen-sorozat) vagy a már említett David Lynchnél (Mulholland Drive, Twin Peaks, Veszett a világ), de olyan rejtélyekkel átszőtt sztorikat, amelyek aztán a saját titkaik teljes körű megfejtésétől sem riadnak vissza, már annál ritkábban élvezhettünk. A Dark márpedig ilyen mű, ráadásul csak átlagos szintű, bárki által teljesíthető figyelmet igényel a nézőtől. Nem bonyolítja irreális mértékig a szálakat, de azért nyomj egy pause-t, ha kiszaladsz pisilni, mert legalább egy fontos részletről még abban a másfél percben is le fogsz maradni. Ez alapján talán még külön köszönettel is tartozunk Baran Bo Odar csapatának, hiszen egy olyan korban, amikor a filmnézés szinte mindig társul a telefonnyomkodással, a takarítással vagy akár a munkavégzéssel, rákényszerít bennünket arra, hogy csak az audiovizuális mestertermékre koncentráljunk, annak szenteljük minden figyelmünket. Az, hogy ezt a hatást egyenként kb. egyórás, kifejezetten hosszú epizódokkal is végig megőrzi, csak hab a tortán.
A Darkot grandiózus atmoszféra és nagyívű cselekményvezetés jellemzi, kisugárzása pedig túlzás nélkül világrengető. Még egy csillagászati összegből készülő Christopher Nolan-mozinál is nagy szó, ha egy mozgókép el tudja érni és fenn is képes tartani ezt a hatást, hát még egy német streamingsorozatnál, amelynek energiája úgy nő óriásira, hogy végig csak egy tágabb maroknyi karaktert mozgat érezhetően egyszerűbb, olcsóbb forgatási helyszíneken. A drasztikus erőt és fajsúlyt az adja, hogy a szuperprodukciókhoz képest jóval kevesebb hozzávalóból főző alkotás minden egyes eleme precízen, átgondoltan lett megválogatva, így az emberi természetben és a tudományos-fantasztikumban mélyre ásó forgatókönyv pazar színészi játékokkal, megbabonázó filmzenével, dramaturgiai lángelmét sejtető párbeszédekkel és a feketés-barnás-szürkés színvilág egészen új dimenzióit megnyitó, letaglózó fényképezéssel egészül ki. A tökéletesen súlyozott elemek úgy fonódnak össze, ahogy a történet idősíkjai is egymásba simulnak, kikezdhetetlen audiovizuális egységet alkotva, epizódról epizódra a szürreális, melankolikus főcímmel bevezetve.
A múlt és a jövő háborújában a jelen a legnagyobb vesztes, hiszen gyakorlatilag megszűnik létezni, amikor a Dark szereplőinek lehetőségük nyílik arra, hogy úgy járkáljanak keresztül a tér-idő kontinuumon, mintha csak a spájzba lépnének ki Nutelláért. Viszont ha megszűnik a jelen, akkor nincs többé pillanat, és megkérdőjeleződik a szabad akarat és a döntéshozatal önállósága. Vagy talán pont az idő meglazuló fonala ad lehetőséget arra, hogy a jövő hibáit már a múltban kijavítsuk, ezzel megváltva jelenünket? Ez csak egy a valaha volt egyik legjobb sci-fi sorozat paradox kérdései közül, amelyek végül válaszra lelnek a felszabadító fináléban, pontot téve a Dark korszakformáló produkciójára, amelynek címében és atmoszférájában ugyan dúskál, ám intelligenciájában még elvétve sem található meg a sötétség.
A Dark/Sötétség adatlapja a MAFAB (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
