Az amerikai Az átok háza után Japánban megmutatták, miként lehet méltóképpen újragondolni a kultikus Ju-on franchise-t.
A japán író-filmrendező, Takashi Shimizu - aki a legendás Kiyoshi Kurosawa alatt tanult Tokióban – az ezredforduló idején kezdte karrierjét, majd az elkövetkező években remek példát szolgáltatott arra, hogy egy kiemelkedően jó ötlettel hogyan lehet hosszú időn át stabil megélhetést teremteni. Agyszüleménye, a Ju-on széria első körben két japán színben készült rövid videóval és négy nagyjátékfilmmel tört be a köztudatba (a hozzánk is eljutó darabok A harag cím alatt futottak), majd Shimizut importálta Hollywood, ahol körülbelül 10 millió dollárból, nyugati színészekkel is elmesélhette a kerepelő hangú Kayako és a kidülledt szemű, sápadt kisfiú, Toshio történetét, sőt, még egy folytatást is összehozott hozzá (az így születő The Grudge / Átok trilógia lényegesen gyengébb záródarabját már nem ő készítette). A Ju-on ma már kiterjedt horrorfranchise, amelynek a filmeken túl számos regény és képregény, sőt, egy videojáték is a részét képezi. A legutóbbi amerikai verzió, a természetesen Shimizu nélkül készült Az átok háza szerencsére nem sokáig volt a széria legfrissebb darabja, hiszen a Netflix japán kirendeltsége idén júliusban elhozta a nézők számára a Ju-on: Origins című, hatrészes sorozatot, amely ugyan nem mindig súlyozza tökéletesen a drámát és a horrort, de szinte kizárt, hogy a kultikus történet rajongói csalódnának benne.
Valahol Tokió szívében van egy ház, amely első ránézésre tökéletes családi fészek, fiatal párok számára pedig különösen vonzó, hiszen szépségéhez és kényelméhez képest rendkívül alacsony az ára. Természetesen mindennek megvan az oka, és ennek az otthonnak sem indokolatlanul zuhant be az értéke. Nem a világjárvány által az ingatlanpiacra gyakorolt hatásról, hanem egy évtizedekkel korábbi tragédiáról van szó, amely során boldogságra hivatott, mégis szenvedésben részesülő emberek haltak meg, kegyetlen veszteségük pedig arra kárhoztatott, hogy újra és újra megismételje önmagát, további ártatlanokat rántva a harag, az átok körforgásába.
A filmtörténet jelenlegi szakaszában vezető magatartássá vált a feldolgozások, folytatások és spin-offok készítése, vagyis korábbi, sikeres sztorik újragondolása, ismételt elmesélése, holott ez alkotási szempontból csak kevés esetben indokolt, és általában inkább az anyagi haszon mozgatja az ilyen projekteket. A Ju-on húsz év alatt számos alkalommal megfordult a filmvásznon és a kis képernyőn, mégsem veszített frissességéből, és habár a cselekmény szinte mindegyik verzióban többé-kevésbé ugyanaz, a közönség szívesen megnézi újra a tragédia reinkarnációját. Az örökzöld státusznak a Ju-on-ban rejlő központi mag, az üzenet az oka. Shimizu találmányát és örökségét egy mindig aktuális és rejtettsége miatt rendkívül nehezen kezelhető társadalmi probléma tárgyalása emeli a halottaikból újra előmászó, sápadtan suttogó nők és gyerekek által fémjelzett horrorok fölé: a Ju-on kezdetektől fogva a családon és párkapcsolaton belüli erőszak súlyosságát és az általa okozott javíthatatlan, maradandó lélektani károkat dolgozza fel, pont abban a sokkoló formában, amit ez az érzékeny és sokak számára kényelmetlen témakör megérdemel. A Ju-on: Origins célja, hogy a klasszikus kísértethorror-tematikába pszichothriller-elemeket is belekeverve minden korábbinál komplexebb, és a széria előző filmjeihez képest több szereplőt és idősíkot bevonó, összetett és grandiózus összképben mutassa be, hogy milyen pusztító hatással van a világra az, ha olyan emberek bántják, kínozzák és gyilkolják meg egymást, akiknek a józan ész összes törvénye szerint mindennél jobban kéne szeretniük áldozatukat.
Amikor a család és a béke helyét gyűlölet és terror veszi át, akkor jön a képbe a Ju-on, és Shimizu újító elképzelése arról, hogy a családon belüli erőszak gyomját csak úgy lehet hatékonyan irtani, ha megrázó formában, természetfeletti, rémisztő metaforákkal nyitjuk fel a társadalom szemét. Az eredeti alkotónak az új sorozathoz már nem igazán volt köze, ám a készítők hűek maradtak értékrendjéhez, viszont nem féltek attól, hogy más szintekre emeljék a jól ismert történetet. Ugyanakkor kicsit furcsa az Origins összképe, hiszen az lehet az érzésünk, hogy párhuzamosan kettő, önmagában is működőképes elképzelés valósul meg. A produkció így válik végletes alkotássá, amely egy skála két végpontja között csapong: a játékidő jelentős részében mértékletesen bánik a horrorral, és inkább csak a felszín alatt megbújó, titokzatos, fel-felbukkanó elemként kezeli, majd a legváratlanabb pontokon, hirtelen átcsap elképesztően explicit, naturális és időnként egyenesen hatásvadász borzalmak orgiájába. A készítőknek mindkét stílushoz van érzékük, és garantáltan elérik a pszichológiai horror és a merész gore kedvelőit is, viszont az egymáshoz nem illeszkedő szellemiségben megvalósított jelenetek megnehezítik azt, hogy a produkció igazán erős egységként tudjon működni.
Ha egységként így nem is lesz kirobbanó a Ju-on: Origins, számos jelenetében elveszhetünk. Némelyiket talán még vissza is tekerjük, és újra megnézzük, mert a japán Netflix jó adag filmtechnikai finomságot dolgozott bele a szekvenciákba, amelyek számos különféle módon, hol csak hangokkal vagy a háttérben elrejtett elemekkel, hol pedig a fény-árnyék játékkal vagy a puszta vizuális brutalitással keltenek félelmet. Ugyanakkor azonban pont ez a mindössze hatszor fél órába belesűrített, a játékidőhöz mérten túlzott változatosság kelti azt a furcsa hatást, hogy a produkció jelenetei egymással versengenek a nézők idegszálaiért, ahelyett, hogy összedolgoznának, és valami egészen újat mutatnának. Példának okáért a cselekmény során több ízben megpendített időhurok-teóriával, amelynek megfelelő kibontásához persze vastagon több játékidőre lett volna szükség.
A Ju-on: Origins adatlapja a MAFAB (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
