Napjaink legnépszerűbb musicalét a Disney+-nak hála végre nem csak a tengerentúli színpadokon láthatjuk – de mitől akkora szám a Hamilton?
A „musical” szóról az átlagembernek bizonyára még mindig a Lloyd Webber-klasszikusok ugranak be, az elmúlt 1-2 évtizedből pedig jóformán semmi, leszámítva a különböző poénok és paródiák céltáblájává modorosságokat - de már ezeket is annyiszor és annyiféleképpen figurázták ki, hogy szinte már maga ez a jelenség is modorossá vált. Ezt számba véve érthető meg igazán, miért lett akkora durranás egy másodrendű amerikai alapító atyáról szóló zenés darab 2015-ben - ami már önmagában nehezített pályának hangzik, hiszen egy Alexander Hamiltonhoz hasonló figurának az élettörténetét sem könnyű élvezetesen feldolgozni, nem, hogy rímekbe szedni és elénekelni. És ha valaki azt mondja nekünk, hogy odáig leszünk az amerikai pénzügyi rendszer kialakításáról (!) folytatott rapcsatától (!!), azt bizonyára bolondnak nézzük.
De pontosan ez a Hamilton varázsa: az azóta a Disney első számú dalszerzőjévé vált Lin-Manuel Miranda rájött, hogy sem a színháziatlan Wikipedia-információáradattól, sem a más szempontból színháziatlan szövegezéstől és zeneiségtől nem kell visszarettenni. Műve előszeretettel épít a hip-hop, az R'n'B, a soul, sőt néhány sor erejéig még a reggae stílusára is (a zene mellett a koreográfiákban is), ehhez pedig szövegei is idomulnak, ennek megfelelően pedig két főbb szerepet kivéve kizárólag fekete és latin színészeket láthatunk a színpadon, akik pont ugyanolyan fenominális rapperek, mint énekesek.
A Hamilton a bizonyítéka, hogy színháznak, musicalnek nem a szabályok, az elvek adják a lényegét, hanem az az odaadás, azok a bravúrok, amire csak kevesen képesek. Amikor Daveed Diggs előpattan, hogy felfoghatatlan tempóban, francia akcentussal elrappelje LaFayette márki hőstetteit, azonnal világossá válik, hogy a hip-hop messze túlmutat a gettóban élő gengszterek(et imitáló tizenéves motyogók) jól-rosszul rímekbe öntött keménykedésén, és ugyanolyan bármire értelmezhető, kiválóságot követelő művészeti ág, mint az összes többi.
Valószínűleg nem kis tökösség kellett ahhoz, hogy valaki a Broadway jól szituált (és valljuk be, jellemzően fehér bőrű) közönsége elé egy beatboxoló, rappelő, fekete bőrű Thomas Jeffersont vigyen, de a Hamilton soha nem tett volna szert ekkora hírnévre, ha csak ennyiről szólna. Miranda ugyanis nemcsak felrúgta a musical jó néhány alapvetését, azt bizonyította be, hogy ezek a közönségesnek, alacsonyabb rendű művészetnek számító stílusok, zenei, szövegi elemek nem természetszerűleg közönségesek, alacsonyabb rendűek, pusztán ritkán művelik őket kellő virtuozitással. Dalai és rapjei bármelyik modern slágert megszégyenítik (ezt jól bizonyítja a Hamilton Mixtape című album létrejötte, amelyen a leghíresebb kortárs előadók segítségével formálták rádióbarát számokká a Hamilton dalait), nyelvi leleményekből a 160 perces előadás végére sem fogy ki, a különböző zenei motívumok pedig tökéletesen simulnak egybe, alakulnak, fejlődnek és reflektálnak egymásra a darab folyamán. Például Jonathan Groff művel György királyként, az minden tekintetben kimeríthetné a ripacskodás fogalmát, de a dalok és Groff is olyan szinten járatják csúcsra a manírokat, hogy az egyáltalán nem veszi ki magát kellemetlenül. Miranda és a színészek is teljes mértékben magukévá teszik azt az elvet, hogy semmi sem kínos, ha őszinte beleéléssel művelik, és ezért sülnek el jól a Hamiltonban azok a musical-közhelyek, azok az arcunkba tolt poénok, amelyek másutt legfeljebb szemforgatásra adnának okot.
Ennek tükrében már-már könnyű megfeledkezni arról, hogy egyébként mennyire nem volt könnyű Alexander Hamilton életét és korának meghatározó politikai vitáit könnyed zenés estté gyúrni. Hamilton (akit maga Miranda alakít) nincstelen árvaként érkezett New Yorkba a függetlenségi háború előestéjén, azonban az éles eszű és nyelvű fiatal hamar a küzdelem fő ideológusává, katonai parancsnokává vált, az államalapítás után pedig az Alkotmány véglegesítésében, valamint a bankrendszer kialakításában is oroszlánrésze volt.
A történelmi kontextus szempontjából bizonyul csak igazán nagy húzásnak, hogy a darabban inkább rappelnek, mint énekelnek, hiszen így kétszer annyi szöveg és információ fér a dalokba, de Miranda igazából attól sem fázik, hogy rövid közjátékokban egyszerűen eldarálják a szükséges hátteret az aktuálisan narrátorrá előlépő karakterek. A végeredmény ugyanakkor cseppet sem száraz, sőt! Hamilton ugyanis meglehetősen ellentmondásos figuraként vonult be a köztudatba, aki forrúfejűsége miatt számos kortársával konfliktusba került, házasságtörést is elkövetett. A darab szempontjából ez kifejezetten hálás, ugyanis Miranda nem dicshimnuszt akar zengeni vagy állást foglalni (noha Puerto Rico-iiként kétségkívül azonosul a szintén a Karib-térségből származó, nagydumás Hamiltonnal), hanem egy szórakoztató, közvetlen történelemórát tartani, ahol ugyanúgy megélhetjük a fő ellenlábas Aaron Burr (Leslie Odom Jr.) érzelmeit, mint Hamilton lelkesedését és tragédiáit, miközben bolondozásra és a nagybetűs Show-ra is marad idő.
Persze egy-két helyen azért ebből a darabból is kifogy a szusz, Philippa Soo például hiába csodálatos Eliza Hamilton szerepében, karakterének a többiek sziporkázása mellett csak a szokásos aggódó-tépelődő nagyáriák jutottak, és azzal is lehetne vitatkozni, hogy Miranda saját maga helyett oszthatta volna egy karakteresebb hangú színészre is a főszerepet. De egyetlen műtől sem lehet elvárni, hogy az első percétől az utolsóig forradalmi és mesteri legyen - a Hamilton sem az, viszont messze az egyik legsokoldalúbb, leginkább magával ragadó és legszórakoztatóbb élmény, amiben mostanában mozgóképes formában részesülhetünk.
