Rövid, velős, kissé egyhangú, és Tom Hanks vezetésével szeli a hullámokat: ez a Greyhound csatahajó.
A háborús filmek által feldolgozott történetekben többnyire - még a kimagasló klasszikusokban is - a vérontások és világégések vérgőzös, erőszakos oldalát látjuk. A puskapor bűzétől elködösült tekinteteket, a leszakadt végtagokat és a gránátok füstjében útjukat vesztett, választás nélkül hagyott katonákat. Azonban egyetlen győzelem, diadal és hőstett sem születhetett volna meg, ha a frontvonalon harcolók éhen vagy szomjan halnak, mielőtt elérik az egész világ számára megkönnyebbülést hozó eredményeket. Kritikus fontossággal bírt az, hogy az ellátmányok megérkezzenek a katonákhoz, amely nem volt egyszerű feladat az ellenség kereszttüzében. A Krause kapitány (Tom Hanks) által irányított Greyhound csatahajó legénysége első kézből tapasztalta meg ezt a nehézséget, amikor az Atlanti-óceán háború verte vizein kellett átsegíteniük a frontvonalra ellátmányt szállító hajókonvojt 1942-ben, nem sokkal azután, hogy a II. világháború Pearl Harbor lebombázásával az USA-t is magával rántotta a pokolba.
Az Apple háborús eposza rendelkezésre álló eszközök szűk keresztmetszetével dolgozik, hiszen a sztoriból adódóan helyszínként mindössze a zavaros óceánt és a Greyhound csatahajó fedélzetét és belső tereit hasznosíthatja, cselekménye pedig mindössze kettő elemből tevődik össze: a küldetésből - amely során az amerikai legénységnek meg kell óvnia a Szövetségesek számára ellátmányt szállító konvojt -, valamint Krause kapitány kimerültségbe és elviselhetetlen felelősségbe áztatott lelki világából. Aaron Schneider rendező bölcsen nem esik bele számos történelmi feldolgozás hibájába, és csupán takarója pereméig nyújtózkodik, az egyszerű és lényegre törő történetet mindössze bő nyolcvan percben meséli el. Csupán a film elején szúr be egy karakterismeret szempontjából lényeges flashbacket, hogy ezt követően a nyers, gyakran megrázó akciójelenetekre fókuszáljon. Mindazonáltal a Greyhound csatahajó még így is kissé túlnyújtottnak érződik, lehetséges, hogy azért, mert a borús ég és a szürke óceán közé zárt fényképezés egyhangú színvilág ábrázolására kényszerül. Az unalmasabb percekért azonban kárpótolnak a pattanásig feszült csatajelenetek, különösképpen a finálé, amelyben Krause fiai oly halált megvető bátorsággal esnek neki a náci tengeralattjáróknak, mintha a világon semmi vesztenivalójuk nem lenne.
A reflektorfényből a pusztulásra ítélt hajóroncsok, a torpedó- és géppuskazápor mellett Krause karaktere is elhódít egy darabot. A készítők nem igazán tagadhatják le - valószínűleg nem is akarják - hogy egyik legfőbb céljuk az erőteljes Tom Hanks-jutalomjáték megteremtése volt. Természetesen korunk egyik legnagyobb hollywoodi színészének megannyi feledhetetlen alakítás után nem egy összességében átlagos, bár igencsak magával ragadó háborús filmbe fog beletörni a bicskája. Hanks az élete első kapitányként vezényelt útján a feszültségtől a hajókonyha legjobb falatjait is visszautasító, kifelé határozott, belül azonban törékeny, vallásos Krause szerepében pontosan azt a profizmust hozza, amely miatt karrierjének összességében gyengébb filmjei után sem csalódottan jöttünk ki a moziból. Kevés biztosabb pont van jelenleg az amerikai filmgyártásban Tom Hanksnél, ritka az ilyen szilárd szikla, amely az átalakuló mozi és televíziókultúra hullámait is olyan tehetséggel és frissességgel állja, mintha csak egy újféle ízzel töltött bonbont venne ki a dobozból.
Kár, hogy a produkció alkotói főszereplőjük felé ápolt áhítatukban hagyták, hogy Hanks és Krause figurája a kelleténél jobban túlragyogják a mellékszereplőket, pedig ha valahol, akkor ezen a fronton lehetett volna emelni a játékidő terjedelmén úgy is, hogy az alkotás ne váljon túlnyújtottá. Vannak itt fiatal tisztek, elkötelezett hajószakácsok és olyan bajtársak, akik igyekeznek némi terhet átvenni kapitányuktól, így mindannyian több képernyőidőt érdemeltek volna, ráadásul a rádión keresztül érkező német fenyegetés mögötti arcokat is talán jobban megismerné a néző. Persze, jól tudjuk, hogy az amerikai háborús filmekben az ellenség katonáit nagyon ritkán szokták egyenrangú emberként és ugyanolyan bemutatásra érdemes karakterként ábrázolni, de ettől függetlenül, legalább a Szövetséges oldalon harcoló mellékalakok kaphattak volna nagyobb teret.
Nem csupán azért, hogy a mellékszereplőket alakító színészek nevét nagyobb eséllyel jegyezzük meg, vagy hogy ne Tom Hanksszen múljon a komplett produkció sikere, ahogy Krause-on a küldetés eredménye, hanem azért is, hogy a Greyhound csatahajó a korrekt, nyolcvan perces akciódömpingen túl a műfaj hosszú távon is releváns képviselőjévé váljon. Ez így nem biztos, hogy összejön, de a magabiztos kézzel vezényelt, dinamikus akciófilmek kedvelőinek így sem érdemes kihagyni.
